Grófi családból származott, mégis a bohém Montmartre-on lakott. Ha ma élne, bérelt helye lenne a bulvármagazinok címlapján. Mulatók és bordélyházak, táncosok és munkásnők bűvöletében élte le harminchat évig tartó, rövidke életét. Henri de Toulouse-Lautrec 147 évvel ezelőtt született.

Szülei első fokú unokatestvérek voltak, ezért Henri egész életében genetikai eredetű betegségekkel küzdött. Kamaszkorában többszörös csonttörések miatt megállt a növésben, testi fogyatékossága egész életét meghatározta. Apja gyanakvással és megvetéssel szemlélte fia rangjukhoz méltatlannak ítélt, polgárpukkasztó alkotásait. Anyja azonban mindig is szerette és elfogadta őt, s megértette, hogy Henri a festészetben keresett és talált menedéket.

Érdeklődéssel olvastam TataiTilde írását az életmódkönyvekről. Valahogy az az érzésem támadt, őt nem a legjobb választás ilyen témájú kötettel meglepni. Én azonban nagyon szívesen ajándékozok életmódkönyveket, és ezúton is jelezném az ismerőseimnek, hogy az én polcomon még elférne néhány kötet belőlük.

Úgy hiszem, a kulcsszó aurája valahol a célszemély körül dereng. Ha a megajándékozandó barátunk-családtagunk gyűjteményében már korábban is felfedezni véltünk életmódkönyvet, bízhatunk abban, hogy nem lövünk olyan nagy bakot az ajándékkal. De azért ezzel a témával óvatosan!

Addig nincs is semmi gond, amíg barátnőnket, aki minden nap kirakja a Facebookra a napi horoszkópját, egy olyan kötettel lepjük meg, ami 2012. évi előrejelzéseket, bolygóállásokat és holdciklusokat tartalmaz. A problémák akkor kezdődnek, amikor a rendszeresen fogyókúrázó hölgyet ajándékozzuk meg egy összefoglalóval a legújabb diétáról. Mert a csomagolást felbontva elég hamar lefelé fog görbülni az a mosoly, és a kicsordulásra kész könnyek közt könnyen kaphatjuk azt a vádat: „Szerinted is kövér vagyok?” Utána persze már hiába kezdünk mentegetőzni, hogy „Dehogyis! Szerintem nagyon csinos vagy! Csak hát szívesen olvasol ilyen témájú könyveket, nem?” — valószínűleg a desszertig ez esetben már nem jutunk el.

A legismertebb magyar dráma, Az ember tragédiája ezúttal különleges köntösben, Jankovics Marcell animációs filmválto­zatának képeivel illusztrálva jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. Különleges az évfordulók halmozódása: a film közel 30 évnyi munka után a rendező 70. születésnapjára készült el, a kötet pedig a dráma első megjelenésének 150. évforduló­jára kerül a boltokba. A karácsony közeledtére gondolva is kiváló az időzítés; a könyv biztos befutó lehet a család fája alatt.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Jankovics Marcell animációs filmváltozatának képeivel. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011. 320.

A keddi bemutatón, a Centrál Kávéház galériáján kb. harminc résztvevő előtt mutatkozott be ez a szép és egyedülálló kiadvány. A beszélgetés résztvevői Jankovics Marcell, az animációs film rendezője, Szemadám György festő, író, Blaskó Péter színművész és Kácsor Lóránt, az Akadémiai Kiadó munkatársa, a kötet szerkesztője voltak.

Hallottatok már a könyvtáskáról, láttatok már az utcán, metrón, buszon? Én nemrég találkoztam vele először. Az egyik ismerősöm elment egy könyvbemutatóra, és a képen látható táskával tért haza.

A táska Szilas Rita iparművész munkája. A külső része teljesen megegyezik a könyv védőborítójával. Belül pedig egypár idézetet találhatunk a műből.

Első ránézésre fantasztikusnak tartom az ötletet, még vásárolnék is ilyet. Akkor mégis mi a bökkenő? Nem fér bele a könyv. A táska hossza pont ugyanakkora, mint a könyvé, tehát sehogyan se lehet beleszuszakolni. Rögtön felmerül bennem a kérdés: vajon kinek készül a könyvtáska? Olvasónak vagy Nemolvasónak?

Karma, energiamezők, csi. Kapcsolatanalízis, homeopátia, feng shui. Spirituális intelligencia. Ha az Olvasó azt hiszi, ezeket a címszavakat az internetről halásztam, ki kell ábrándítanom. Nem, ezeket saját memóriámban tároltam, noha idejét sem tudom, mikor olvastam el utoljára életmóddal, ezotériával foglalkozó könyvet elejétől a végéig. Pedig ezek az olvasnivalók ma már külön kategóriát képeznek, s így kézenfekvő karácsonyi meglepetésnek számítanak — ha jól választjuk meg a célszemélyt.

Az életmódkönyvek ugyanis nem valók mindenkinek, és miközben ezeket a sorokat írom, azon gondolkozom: nekem valók-e? Halak jegyben születettként (na igen, asztrológia) nem tartom magam teljes mértékben hitetlen kutyának, és talán itt a kulcs. A hit. Hiszem azt, hogy ha elolvasom és befogadom az adott művet, amelyet egy számomra referenciaértékű személy írt, jobb lesz az életem, megoldást találok a problémáimra, és boldogabb leszek.

Az utóbbi években több száz, életvezetéssel és spirituális jelenségekkel foglalkozó írás született, ami jó és rossz egyszerre. Jó, mert mindenki megtalálhatja a neki legmegfelelőbbet, és rossz, mert éppen az információtúltengés miatt hamar elveszünk a zavarba ejtően széles választékban. Vegyük például az egészséges étkezés témakörét!

Hét óra után nem sokkal egy nő lépett fel a pódiumra denevéres csattal a hajában, és színpadias mozdulattal levetett egy fura kinézetű táskát az asztalra. Valahogy nem így képzeltem Szécsi Noémit, aki a sokat sejtető Finnugor vámpírt írta.

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír. Vérmese. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2011. 252.

A bemutató ugyan kezdetét vette, ám a szó csak nehezen terelődött a könyvre. Először ugyanis Szilas Rita táskakölteményeit csodálhatta meg a közönség, amire a szerző oly erőltetetten próbálta felhívni a figyelmet. Persze az írógép modern kori használata táskaként meglehetősen újszerű ötlet, csak fenntartásaink vannak praktikusságát — és súlyát illetően.

A „kérdezőbiztos” szerepét Lévai Balázs töltötte be. Szécsi Noémit az újkori vámpírirodalom zseniális előfutárának nevezte, amiért már 2000-ben papírra vetette a Finnugor vámpírt. Az állítás magyar kultúrát tekintve valószínűleg megállja a helyét, világviszonylatban azonban aligha. A ma oly sikeres vámpírtörténetek közül mind a Vámpírnaplók (1991—1992), mind az Anita Blake-sorozat (1993—) megelőzte a bemutatott kötetet, noha a Twilight-láz hatására csak a 21. század első évtizedében futottak be igazán. Valószínűleg a Finnugor vámpír is részben ennek köszönheti az átdolgozott kiadást, ráadásul éppen egy ilyen nagynevű kiadónál, mint az Európa.

2004-ben jelent meg magyarul Andrej Kurkov A halál és a pingvin című műve. Milyen következtetéseket vonhatunk le a címből, milyen kérdések merülnek fel bennünk? A regényben valószínűleg szerepel egy pingvin, talán állatkertben játszódik. Valaki meghal – természetes módon vagy gyilkosság áldozata lesz? Lehet, hogy a pingvin hal meg, vagy ő a gyilkos? Előbb-utóbb minden kérdésünkre választ kapunk.

Andrej Kurkov: A halál és a pingvin. Fordította: Tompa Andrea. Budapest, Athenaeum, 2004. 216.

A könyv a krimiirodalom azon darabja, amelyet nyugodtan nevezhetünk szépirodalomnak is. Ne gondoljuk azt, hogy egy „egyszerű” krimivel van dolgunk, ez az írás több annál: különös hangulatú, elgondolkoztató közép-európai regény.

Amikor néhány hete riadtan felfedeztem az első csokimikulás-termést a boltok polcain, nyugtázva, hogy évről-évre korábban köszönt be a kereskedelmi karácsony, ráébredtem, hogy ideje elgondolkodni az ajándékokon, amikkel kapcsolatban egyelőre ötletem sincs.

Az egyszeri ember — nevezzük Bélának — ilyenkor talán egy pillanatra meginog az elkerülhetetlen feladat súlya alatt, majd az októberi napsütésben vidáman elnapolja a kérdést. December 20-a után azonban — ha Béla vállalkozó, akkor a társaságiadó-feltöltést követően erősen megcsappant pénztárcával — már minden mindegy alapon rohan a megfelelőnek látszó ajándékok után. És ekkor megvilágosodva a homlokára csap, mert eszébe jut a könyv mint kellően intellektuális és megfizethető meglepetés.

Sorozatunkban különböző könyvtípusokat veszünk számba mint potenciális ajándéklehetőségeket unokaöcsnek és évente egyszer látott nagynéninek egyaránt. Kezdjük a ma oly divatos történelmi regényekkel – bevallottan szubjektív szemmel!

Ha elfogadjuk azt a statisztikailag is alátámasztott tényt, hogy a nők többet olvasnak, mint a férfiak, akkor hamar felfedezzük, hogy a történelmi regények abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy népes férfi olvasótábort is magukénak tudhatnak – természetesen ebből a szempontból nem megelőzve a Hogyan szereld a motorodat?-típusú kézikönyveket.

Leegyszerűsítve úgy tűnik, minél több az érzelem és a fikció, annál több a női olvasó, és minél nagyobb hangsúlyt kapnak a történelmi tények, annál lelkesebbek a férfiak. Bevallom, az én türelmemet erősen igénybe venné egy olyan regény, ahol oldalakon keresztül a középkori Anglia sodronying-készítési technikáit fejtegetnék, miközben ismerek olyan embert — nem nőt —, akinek ez letehetetlen olvasmánynak bizonyult.

Azért vannak „uniszex” történelmi regények is; ilyen néhány Ken Follett- vagy Robert Merle-könyv és az örök klasszikus, Az elátkozott királyok Maurice Druon-tól. A paletta tehát igen széles a királylányokról szóló habkönnyű meséktől a tudományos igényű művekig.

A könyvek kivitelezését tekintve sem kevésbé változatos a kép. Vannak olyan kiadók, akik nem restellnek extra anyagi áldozatot hozni a borítót illetően — ütős kép és tipográfia, védőborító stb. —, amelytől egyszeri Bélánk talán könnyekig meghatódik, egészen addig, amíg otthon a második olvasás közben darabjaira nem hullik kezében a keménytáblás, ámde ragasztókötött mű. Hiába, a cérnafűzés drága mulatság. Vagy lehet, hogy a történelmi regényeket csak egyszeri olvasásra szánják?

Az egykötetes regényeknél még piacképesebb egy egész sorozat! A fent említett Az elátkozott királyok például a boldogult békeidőkben, 1973-ban még belefért két kötetbe, ehhez 1999-ben, majd 2006-ban már hét kötet szükségeltetett, igaz, az utolsó részt a ’73-as kiadás még nem tartalmazta. Ennek ellenére azért könnyen belátható, hogy némi tördelőszerkesztői furmány csodákra képes… Persze azoknak, akiknek a könyv elsősorban a vizualitás élményét hordozza, egy csinos kis sorozat a polcon felér egy lakberendezési dizájnelemmel.

Az utóbbi pár év eladási tapasztalatai szerint tehát akárhonnan nézzük, a történelmi regények kelendő és nagy érdeklődésre számot tartó olvasnivalók, és legtöbbjük valóban közelebb hozza a mai olvasóhoz a múltat, ami azért nem olyan nagy baj. Talán még az sem lenne ördögtől való, ha a történelemórákon a száraz tények mellett (néha helyett?) az emberi oldal is nagyobb hangsúlyt kapna, még ha ehhez írói fantáziára is szükség van, ami elkerülhetetlenül fikciót jelent. Tehát ha minden kötél szakad — és talán nem csak akkor — a történelemmel foglalkozó regényekkel karácsonykor sem nagyon lehet mellélőni.

Sorozatunk következő részében egy szintén kimeríthetetlen kategória, az életmódkönyvek kerülnek terítékre.

Miközben e sorokat írom, az őrangyalom itt toporog a jobbomon várva, vajon mit vetek képernyőre az Omynóról. Ekkor finoman megbökdösi a karomat, mire én kelletlenül kitörlöm az itt toporog körüli idézőjelet, és belemerülök a Salinger Richárd teremtette valóságba.

Salinger Richárd: Omyno. A visszatérés képlete. Budapest, Paradigma Film, 2010. 300.

Valószínűleg mindenkinek beugrik valami, ha azt hallja: A Titok. Van, aki hisz benne, van, aki elutasítja, van, aki szeretné, ha működne, és olyan is van, aki ugyan nagyjából tudja, miről lehet szó, de egész egyszerűen nem foglalkozik a kérdéssel. Az Omyno is valami ilyesmi, csak magyar szerzővel.

Deus ex machina Salinger módra

Amikor elkezdjük olvasni a könyvet, máris amolyan „Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel”-szerű figyelmeztetésbe botlunk az 5. oldalon: „Bármennyire is valóságosnak hat a történet, bármennyire is valóságos és használható lehet a történetből kikerekedő képlet, a regény maga fikció.” Nesze neked olvasó — mosolyog a bajsza alatt Salinger —, most vagy továbblapozol, és belemész a játékba, vagy itt és most rakd le a könyvem. De persze az ember kíváncsi...

A könyvkiadás jövőjét több oldalról vizsgáló elméleti írások (Galaxis útikalauz olvasóknak, A szótárkiadás mint hobbi,
Mi lesz veled, könyvespolc?) után most gyakorlati nézőpontból tekintünk a kérdésre: ha nem papíron, akkor min és mit olvasunk? Bizonyos, hogy nem fog születni még egy kötelező, divatos írás arról, milyen eszközök elérhetők, mi a helyzet az elektronikus tartalmak hiányával, miért kulcskérdés a titkosítás hiánya, és főleg nem fogunk jövő időben beszélni. Ez az írás egy Kindle-birtokos könyvolvasó (személy) vallomása a könyvolvasó(eszköz)-használati szokásairól.

Könyvolvasónak az e-papíros, e-tintás eszközöket tekintem. Az informatikai társadalom számos egyéb kütyüt is ide sorol. Véleményem szerint azonban a mobiltelefon, amelyen mellékesen olvasni is lehet a fő tevékenység telefonáláson kívül, túl kicsi képernyős az olvasáshoz, amennyiben olvasás alatt az egy-két mondatnyi rövid üzenetek befogadásánál elmélyültebb tevékenységet értünk. Részemről a tablet, a netbook, a laptop, az asztali számítógép különböző elvárásokban különböző mértékben alulmaradva elvetésre kerülnek, mert nem bírják elég sokáig feltöltés nélkül, képernyőn olvasni kényelmetlen, fejfájdító, napfényben lehetetlen, térdre fektetve melegítenek, nehezek, ha nem nehezek, akkor lásd mobiltelefonnal szembeni méretkritika, de főleg nem lehet őket könyvként tartani. Ezeken a kütyükön olvasson az, aki keveset olvas.