Könyvimádóknak és érdeklődőknek érdemes ismét elbaran­golniuk az Országos Széchényi Könyvtárba, ugyanis 2013. január 31-én 15 órakor nyitják meg a Bolgár Imre minikönyv­hagya­té­kából szervezett állandó kiállítást.

Ma már szinte kuriózumnak számítanak azok a kötetek, amelyek tíz centiméternél kisebbek. A 20. században azonban szép számmal jelentek meg miniatűr könyvek, mint ahogy azt Bolgár Imre közel 2000 tételes minikönyv-gyűjteménye is példázza. A Zrínyi Nyomda egykori vezérigazgatója 1988-ban hunyt el, családja 2010 őszén az Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozta az 1962–1988 között megjelent apró köteteket.

A gyűjtemény nemcsak mérete miatt rendkívüli, hanem 260 olyan könyvet is tartalmaz, amelyet eddig egyáltalán nem lehetett meg­találni a könyvtár állományában. A minikönyvek feldolgozásához 2011 tavaszán láttak hozzá, a most nyíló állandó kiállítás ezekből ad ízelítőt az érdeklődők számára.

A gyűjteményben sok a politikai, irodalmi, művészeti témájú kiad­vány, akad köztük számozott és bibliofil példány is, némelyiket pedig az teszi még különlegesebbé, hogy fa-, fém- vagy műanyag dobozban adták ki. Ugyan nem rendelkezünk pontos információkkal arról, hány egyedi cím található közöttük, mindenesetre elgondol­kod­tunk, vajon valóban Nikunj R. Vagadi rendelkezik-e a világon a legnagyobb miniatűrkönyv-gyűjteménnyel.

Forrás

Bóka B. László: Olvasható apróságok. Az OSZK blogja

Tartunk egy, januárban teljesen időszerű, ugyanakkor pozitív végkicsengésű vészharang­kongatást. A nyomtatott könyvek értékesítése mind példány­számban, mind árbevételében csökkenést mutatott tavaly – amin bizonyára egyetlen földlakó sem lepődik meg.

Az éves példányszámban mért könyvforgalom az Amerikai Egyesült Államokban 9%-kal csökkent a 2011. évi értékesítési adatokhoz képest. A csökkenés szinte megegyező mértékű a 2011. évben tapasztalt mértékkel. A statisztikában a dinamikát figyelve ilyenkor szokásos tendenciáról beszélni. 2012-ben kicsivel kevesebb, mint 591 millió eladott példányról van szó. És ott, abban a nagy országban a városokban élők erősebben fogták vissza a nyomtatottkönyv-vásárlásaikat, mint a vidéken élők.

Utópiamániám egyik Nagy Kedvence, Ray Bradbury: Fahrenheit 451. Újraolvasva, majd megtekintve a Bárkában, 2013 januárjában. Félreértés ne essék, nem azért olvastam újra, hogy most majd itt jól összevessem, mi maradt ki a könyvből, s mit tudtak színpadra adaptálni – ebből azért már kinőttem. Azért olvastam újra, és néztem meg végre, mert egyszerűen szeretem.

A történet

Egy elképzelt világban játszódik, ahol az emberek a maguk saját, valamint a Kormány, a Rendszer akaratából abbahagyták az olvasást, lévén, hogy a könyvek csak összezavarják a gondolatokat, megmutatják ugyanannak a dolognak több oldalát, urambocsá’ még gondolkodásra is képesek késztetni az embert. Nem vitás: károsak és veszélyesek. Arról nem is beszélve, hogy ebben a világban az emberek már nem engedhetik meg maguknak, hogy különbözzenek egymástól. „Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet.” Így hát a Kormány, a Rendszer betiltotta a könyveket és az önálló gondolkodást is. A könyvek birtoklása és olvasása pedig egyszerűen bűncselekménynek minősül. A könyvrejtegetőket üldözik, a rejtegetés tárgyait pedig az erre hivatott tűzőrség tagjai elégetik. „Fahrenheit 451 fok az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég…” Ebben a világban az interaktív tévéműsorok, virtuális agymosás árad mindenhonnan, s az egyik legfontosabb, hogy szabadidejében mindenki vásároljon, lehetőleg jó sokat. A Tűzőrség egyik tagja, Montag, a titokzatos és különc szomszédlánynak, Clarisse-nak köszönhetően megismerkedik egy számára ismeretlen, titkos világgal, ahol a könyvek fontosak, a felolvasások és a valódi, tartalmas beszélgetések mindennaposak. Montag meghasonlik, kezd ráébredni élete ürességére, s a Tűzőrség hivatalos tagjából üldözött lesz, aki már azokhoz tartozik, akik igyekeznek megőrizni a kultúrát.

Mostanra már senki előtt nem titok: májusban menthetet­lenül megjelenik Dan Brown újabb, szám szerint hatodik regénye, tehát – tapasztalva a fordítási ütemterveket – könyv­hétre itt lesz nálunk is, magyarul.  Na jó, strand­szezonra. Noha a cselekmény részletei féltve őrzöttek, mint a nagyreményű bestseller­köteteké általában, azért a tartalom dióhéjban csak közhírré tétetett. Eszerint örülhet a firenzei turisztikai hivatal.

Robert Langdon kedvenc szimbólumkutatónkat ugyanis ezúttal Itáliába sodorja az élet, és Dante Isteni színjátékát fogja górcső alá venni az Inferno címet viselő legújabb kötetben. Tippünk szerint valahol az ötvenedik oldal táján jelenik majd meg gyönyörű, minimum phD-fokozattal rendelkező segítőtársa – jelen esetben mondjuk egy olasz irodalomtörténész hölgy személyében –, a kétszázadik oldalig pedig legalább két megrázó gyilkosság megisme­résével és egy furgonba gyömöszöléssel lesz árnyaltabb a harvardi professzor életútja.

Daniel Glattauer két regénye nemcsak külföldön, hazánkban is igen sikeres lett. A Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám című kötetekről korábban már írtunk, ám azóta ellátogattunk az első könyvből készült színházi előadásra. A szerepet Fullajtár Andrea és Őze Áron játszotta Göttinger Pál rendezésében és a Belvárosi Színház szervezésében.

A történet szerint a két főhős egy véletlen folytán sűrű levelezésbe kezd, üzenetváltásaik során az általános témáktól mind személye­sebb vizekre eveznek, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Már az is izgalmas kísérlet volt, hogy Glattauer hogyan tudta írott szöveggé formálni két ember érzelmeinek, sorsának alakulását. Mondhatnánk, ez nem is olyan nagy bravúr, hisz nap mint nap váltunk e-maileket – a regény mégis zseniális, hiszen semmilyen átvezető szöveget nem használ, ennek ellenére pontosan fel lehet fejteni a valóságban történő eseményeket is.

Vajon mit gondolna tizenöt évvel ezelőtti önmagunk a mai Facebook-profilunkról? És mit akarna megvál­toz­tatni a mostani jelenünkön? A gondolattal eljátszott helyettünk a Kezünkben a jövőnk szerzőpárosa.

Jay Asher, Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk. Fordította: Szűr-Szabó Katalin. Budapest, Maxim, 2012. 354.

Sokak gyerekkorának meghatározó filmes élménye a Vissza a jövőbe sorozat, amelyben egyebek között azt a kérdést boncolgatták, vajon milyen hatással lehet egy múltbeli változás a jelenre, és hogyan hat a jövőnkre, ha a jelenben másképp döntünk. A Kezünkben a jövőnk szerzői ez utóbbi kérdést feszegetik 350 oldalon át, miközben két amerikai tini életét mutatják be.

A regény egy hét eseményeit meséli el, vasárnaptól péntekig követhetjük nyomon 65 rövid fejezeten keresztül Emma és Josh életének – és jövőjének – alakulását. A két elbeszélő egymással váltakozva, egyes szám első személyben, jelen időben ír. Szokatlan ez a megoldás – bevallom, sokszor ki is zökkentett az olvasásból –, hiszen ha az ember bármilyen regényt felcsap, az elbeszélő általában múlt időt használ. Ugyanakkor ettől a technikától naplószerűvé vált az elbeszélés.

Durva ellenvélemények, egymásnak feszülő nézetek, kritikák, viharos fogadtatás – ennél jobb reklám talán már nem is kellene Rubin Szilárd Aprószentek című kötetének, amely 2012 októberében jelent meg a Magvetőnél. A könyvről Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György beszélgetett a Litera és a Nyitott Műhely közös kritikai beszél­getéssorozatának 2013. január 9-i állomásán.

Rubin Szilárd: Aprószentek. Budapest, Magvető, 2012. 284.

A könyvet mi is ajánlottuk októberben. Nem is csoda, felkavaró egy történet: 1953 októbere és 1954 augusztusa között egy sorozat­gyilkos tartotta rettegésben Törökszentmiklóst. Öt gyereklánynak veszett nyoma ezekben a hónapokban, míg az ősz elején le nem tartóztatták Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság később halálra ítélt. Egy húszéves lányról van szó, aki az ítélethirdetés után állítólag azt mondta: „Nem akarok tovább szenvedni, nem kérek kegyelmet.” A szerző ezt a gyilkosságsorozatot kutatta a hatvanas évek végén, s aztán a nyomozásban saját maga is érintetté vált, attól kezdve, hogy megpillantotta a lány fényképét. Vajon mit láthatott meg a még szinte gyereklány szemében? Hogy vajon mindez kiderül-e a könyvből, még nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy a történet senkit sem hagy hidegen.

A postafiókom minapi nagytakarításakor rám hullott egy régi levél: „Comic Sans-bűnöző vagy…” Egek! Honnan tudják, hogy használ­tam már a tiltott betűtípust? „…de itt vagyunk, hogy segítsünk neked” – folytatódik sokat sejtetően a vád. Megkönnyebbülés. Ezt a rémisztést emlékezte­tőül küldtem saját magamnak korábban, hogy utóbb megnéz­zem. Mert a Miért utáljuk a Comic Sanst? kérdés erősen foglalkoztatott.

Comic Sans – a betűtípus, amit mindenki szeret utálni. Miután már minden iskolai meghívó, szórólap, hírlevél, amatőr plakát, sőt néha vállalati logó is ezzel a legelterjedtebb vidám betűvel jelent meg, általános közvélekedés alakult ki, mely szerint a Comic Sans csapás a tervezőkre, minden használhatatlan betűtípus nagyapja, a tipográ­fia szégyene. Magára valamit is adó betűhasználónak eszébe sem jut ezt a betűtípust elővenni. Miért is? Nos, a Comic Sans általános tipográfiai közellenség státusza mára megkövesedett – főleg az agyonhasználat miatt, de ha az utálatnak nem is, a kritikának valóban van alapja. A digitálisan, nagy sietséggel, három nap alatt készült betűtípus rosszul tervezett: a betűk vízszintes és függőleges vonalai mindenhol egyforma vastagok.

Karácsonyra kértem, mert a gyerekkönyvmustra alatt nagyon megtetszett. Meg is hozta a Jézuska, én pedig azonnal belevetettem magam. A ragasztókötés félelmeim ellenére bírta a gyűrődést, de mire az ünnepek véget értek, nemcsak a világ, a sztori is sokat veszített fényéből.

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7. P. Szathmáry István rajzaival. Budapest, Európa, 2012. 292.

Egészen a 10. fejezetig elvarázsolt, aztán történt valami, és legszívesebben letettem volna. De kezdjük az elején. Szécsi szépen szövi a történetet, a szálak között kezdettől fogva ott lebeg egy más világ jelenléte – mintegy sejtelmesen, teret hagyva az olvasó képzeletének. P. Szathmáry István rajzai méltó kísérői a szövegnek: sötétek, de nem túl sötétek.

Szép kis keresztmetszetet kapunk a 21. század eleji szülőpopulá­cióról: van itt biomama, wellnessmama, tréner mama, pótmama, alkoholista apa és hiányzó apa. A főszereplő Ida nyilvánvalóan depresszióval küszködő anyukáját lidércmágnesként aposztrofálják, ami valóban szellemes. A Mandragóra utcai otthon mellett végig jelen van az iskola is a fent felsorolt szülőtípusokhoz tartozó gyerektípusokkal, és az osztályfőnök nem túl szerethető figurája a rettenetes, ám örök érvényű „Teher alatt nő a pálma” jelmondattal.

A mélyrepülés akkor kezdődik, amikor Tündi néniről, Ida barátnőjének pótmamájáról kiderül, hogy varázspálcás tündér, a házmesternőről bebizonyosodik, hogy valódi cirokseprűs boszorkány, majd megkezdődik a sötétség szokásos féllényeinek felvonulása. Csalódtam, mert a titokzatos megszűnt titokzatos lenni, és elcsépelt, lehangoló bizonyosság lett. Az osztályfőnök igazságszérummal való eltakarítása és százfűléfőzettel (nem így nevezik ugyan, de gyakorlatilag erről van szó) való kiborítása pedig már egyenesen kiábrándító volt. Nem hiányzott még egy Potter, még egy Alkonyat.

Olyan jó volt hinni, és nem tudni! A hétköznapi mögött megbújó csodát, azt ölte meg Szécsi. Mentségére legyen mondva, hogy tízéveseknek szánta, és én rég elmúltam tíz. Majd megkérdezem a célcsoportot, mit szólt hozzá.

A kép forrása

Meseutca

Sohasem tudtam naplót írni. Sem kis-, sem nagylánykoromban. Most meg pláne nem. Valahogy zavart/zavar az intimitás. Hogy ezzel összefügg-e, nem tudni, mindenesetre olvasni sem nagyon olvastam naplót. Az eddigi egyetlen kivétel Jász Attila napló-, szótár- és indiánregénye volt, talán mert Csendes Toll egyes szám harmadik személyre áthangolt személyes történetei a három lépés távolságból mások, különlegesek. Aztán egy hátfájós, decemberi délután jött Márai és 1947.

Márai Sándor: A teljes napló 1947. Budapest, Helikon, 2007. 360.

Márai naplói – kiadva

A Helikon Kiadó „előszava” szerint a korábbi, Ami a naplóból kimaradt sorozattal azt az űrt próbálták meg pótolni, miszerint Márai Sándor naplóinak eddigi magyar kiadása korántsem volt teljes. Ez a sorozat azonban csak válogatás, így a kiadó egy újabb sorozatban adja közre a jegyzetekkel, hely-, név- és tárgymutatóval kiegészített teljes naplót. Ez már tartalmaz minden eddig meg­jelent, valamint számos, nyomtatásban még soha nem közölt, a hagyatékból frissen előkerült feljegyzést. A Márai-naplók az 1943–89 közötti időszakot ölelik fel.