A Windsor legalább annyira a Woody Allen-franchise része, mint a neurotikus párbeszédek és a dallamos jazz. Allen az Annie Hall óta egy apró kitérőtől eltekintve a főcímekhez csak ezt használja, így mára a védjegyévé vált.

A Windsort Elisha Pechey tervezte 1905-ben. A merész metszésű betűket elsősorban poszterekhez és reklámszövegekhez szánta. A fontra könnyű ráismerni: a kapitális M és W különösen szélesre metszett, a P és az R udvara igen méretes, a h, m és n jobb oldali szára döntött, az e keresztvonala pedig ferde. Az összkép jópofa, barátságos, nosztalgikus.

Woody Allen 1975 körül talált rá a Windsorra New Jerseyben. Akkoriban egy helyre járt reggelizni Ed Benguiattal, aki nagy név az amerikai tipográfiában, mellékesen pedig jazzdobos is. Alennek rémlett, mintha Benguiat „nyomdász” lenne, hát megkérte, mond­jon egy jó kis betűtípust. Benguiat mindig is szerette a Windsort, így ez volt az első, ami eszébe jutott. Tádám! Nem nagy sztori, de mivel 1977 óta immár 38 Windsor-főcímet láthattunk (többnyire) fekete alapon fehér szedéssel, felmerül a kérdés, Allen vajon csak az egyszerűség kedvéért maradt ennél, vagy betűfétist diagnosz­tizálhatunk (ilyesmiről lehetett szó Kubricknál, akiről közismert, hogy a Futura volt a gyengéje).

Akárhogy is, a Windsor, abból is az Elongated, végérvényesen Woody fontja lett. És ahogy a kutyák hasonlítani kezdenek a gazdájukra (vagy a gazdák a kutyájukra?), úgy váltak hasonlóvá ezek ketten. Mindkettőről elmondható: kicsit sok, de nagyon szerethető.

Forrás

Woody Allen and the Windsor font. Kitblog. 2007. 12. 15.

A képek forrása

Close To My Bag

Wikipedia

Vajon mi rejtőzhet egy megállított pillanat, egy mozdulat, egy mosoly mögött? Milyen történetet lehet szőni egy kép köré? Az általunk kiválasztott hat fotó valamelyikéről írott novellát várunk pályázatunkban.

Nem könnyű kitűnni a sok tollforgató közül, ám a TotáLiber most lehetőséget ad novellaírók számára. Hat külön­leges hangulatú fotót válogattunk ki a Fortepan online privátfotó-gyűjteményéből, a pályázók feladata ezek valamelyikéről novellát írni legfeljebb 15 000 karakter terjedelemben. Egy szerző maximum 3, korábban még meg nem jelent pályaművel nevezhet.

A novellákat elismert szakemberekből, irodalomtörténészekből álló független szakmai zsűri bírálja el, amelynek tagjai: Sándor György, Kossuth- és Jászai Mari-díjas író, előadóművész, Horváth Bence, a Kortárs Kiadó vezetője és Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője.

A novellapályázat első három helyezettje pénzjutalomban részesül, a legjobb pályaművekből pedig válogatáskötetet jelentetünk meg a 84. Ünnepi Könyvhétre.

Beküldési határidő: 2013. április 30.

A részletekről honlapunkon tájékozódhattok.

Vajon hogyan működik a könyvkiadás belülről? Kinek mi a feladata abban a titokzatos folyamatban, amíg a kéziratból könyv készül? Sorozatunkban olyan szakembereket kérdezünk munkájukról és mindennapjaikról, akik kulcsfigurák a szerző és az olvasó között. Ezúttal Horváth Bencével, a Kortárs Kiadó vezetőjével beszélgettünk kultúráról, könyvszakmáról és a kiskiadók boldogulásáról.

TotáLiber: Jól gondoljuk, hogy a kiadóvezető az első számú szakmai vezető egy könyvkiadóban? Tehát közvetlenül a tulajdonos(ok) után helyezkedik el?

Horváth Bence: A Kortárs esetében mindenképp így van. Sőt szakmai kérdésekben autonómiát élvezek, a tulajdonosi kör sem művészeti, sem gazdasági ügyekbe nem szól bele közvetlenül. Vagyis én és szerkesztőkollégám döntjük el, kit és mit adunk ki. Persze kiadónként változóak e viszonyok, hiszen például számos cégnél maga a tulajdonos a kiadóvezető.

TL: Milyen feladatai vannak egy kiadóvezetőnek? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról: jó kiadóvezető?

HB: Az ügyvezetőnek a legszélesebb a feladat- és felelősségköre: művészeti, pénzügyi, adminisztratív, „humánpolitikai” stb. Na és persze a pályáztatás, ami kulcskérdés egy magunkfajta művészeti kiskiadónál. Tehát nem elég pusztán a jó kurázsi, marketinges és kommunikációs készség, vezetői képesség – ahogy önmagában a jó ízlés, irodalmi tájékozottság, műveltség, könyvészeti ismeretek, nyelvtudás sem –: mindezekre egyszerre van szükség. Nem beszélve a pontosságról, csinovnyiki alázatról, munkabírásról. Mindig tanulnunk kell valamit, legtöbbször a magunk kárán. 

Vannak dolgok, amikhez látszólag mindenki ért: ilyen a foci, a politika, és hát az írás is. De vajon hogy lehet a sok toll­forgató közül kitűnni? Erre adunk most pár ötletet a szép­irodalom és a szórakoztató irodalom terén érvényesülni szándékozóknak.

Hogy mennyire nehéz ma ismeretlen szerzőként megállapodni egy kiadóval a könyvünk kiadásáról, arról már részletesen írtunk könyvkiadói sorozatunk egy korábbi részében. Most csak az új kéziratok fölött görnyedő főszerkesztő alakját idéznénk fel, aki – ha kellően rutinos – hamar döntést tud hozni egy előtte heverő írás sorsáról. A tehetség, illetőleg a jó kézirat nagyon is fontos, de nem árt az ismertség, és persze az ismeretség is jól jöhet. Kevés esetben fordít ugyanis egy kiadó időt és pénzt arra, hogy egy teljesen ismeretlen szerzőt felfuttasson. Ennek az az oka, hogy aránytalanul nagy kockázatot vállal vele.

Lebegett a kérdés a fejem fölött anyámtól, hogy vajon miért akarom én elolvasni az ő nemzedékének a regényét? Hát pont azért, mert az ő életét idézi meg.

Vámos Miklós: Szitakötő. Nemzedékünk regénye. Budapest, Európa, 2012. 436.

Légies megjelenésű kötet a keménytáblás borító ellenére, hála a papírválasztásnak. A zöld borítón egy szitakötő szárnya, a hátoldalon Vámos Miklós a falat támasztva. Könnyed írói stílus, annál komolyabb témák. Egyedi módon egyes szám második személyű elbeszélő. Négyszáz oldalon keresztül próbáltam megfejteni, ki lehet ez a mindentudó narrátor, de még mindig nem vagyok biztos benne. Mindegyik fejezet végén két-két, a főrészektől eltérő szövegtípus: naplórészletek, levelek, telefonbeszélgetések. Ha csak a regény szerkezetét nézem, már csak emiatt is el akartam volna olvasni.

Szokatlan, dinamikus, színpadias. Ez a három szó jut eszembe arról, hogyan próbálta meg Joe Wright „elmesélni” Anna Karenina történetét, megidézni Oroszországot, valamicskét megmutatni a kor társadalmi viszonyaiból.

Anna Karenina, színes, feliratos, angol–francia filmdráma,
130 perc, 2012
rendező: Joe Wright
író: Lev Nyikolajevics Tolsztoj
forgatókönyvíró: Tom Stoppard
szereplők:
Keira Knightley (Anna Karenina)
Aaron Johnson (Vronsky gróf)
Jude Law (Alexei Karenin)

Be kell vallanom, a filmmel, pontosabban a szereplőkkel, legpontosabban az Anna Kareninát alakító Keira Knightleyval kapcsolatban jutnak még eszembe jelzők: bravúros, sugárzó, szenvedélyesen „életszagú”. Hm… és hát, nagyjából ennyi. Értékelem, hogy valami különlegeset, valami nagyon „mást” szerettek volna alkotni a film készítői, és hogy próbálták két órában összesűríteni Tolsztoj második nagyregényét, amely Thomas Mann szerint minden idők „legnagyobb társadalmi regénye”. Nehéz ügy, lássuk be. De talán ahhoz mindenképpen elég a film, hogy sokan elővegyék a könyvet és igazán kíváncsiak legyenek Anna Karenina bátor, lázadó és tragikus szerelmének történetére, a tolsztoji világra.

Február 8-án született a tudományos-fantasztikus irodalom megteremtője, aki megmutatta a kisdiákoknak, milyen sokra viheti az ember az életben, ha a földrajz a kedvenc tantárgya. Az ifjúsági tudományos kalandregényei által legnépszerűbb íróról nehéz eldönteni, hogy zseniális fantaszta vagy látnok volt. Jules Verne ma lenne 185 éves.

Pierre-Jules Hetzel és a magyarok által különösen kedvelt Verne Gyula sikeres író-kiadó párosával a legegyszerűbb bemutatni, miért fontos a jó kiadói szerkesztő. Anekdotázunk: az első regény, az Öt hét léghajón sikere után készült második művet a kiadó pesszi­mistának minősítette, jobbat várt. Az író gyorsan felszívta magát (szerződése értelmében évente kellett egy könyvet szállítania), és összehozta az Utazás a Föld középpontja felé szintén nem unalmas regényt. Hihetetlen, de Verne melankóliára hajlamos, sokszor szomorkás ember volt, Hetzel tanácsai vitték az eredeti szövegeit viccesebb, politikamentesebb irányba, és optimistább vég felé.

A kézműves technikák újraélesztéséről már sok szó esett. Mondhatnánk, a köny­vészeti ritkaságoké a jövő. Ilyen a japán hajtás is: elég a vágási oldalt vágatlanul hagyni, és máris kész a könyvkülönlegesség.

A japán hajtás egy régi, (nálunk) már-már kihalófélben lévő könyvészeti technika, melynek lényege, hogy az íveket vissza­hajtják, így a könyv vágási oldala tulajdonképpen vágatlan marad. Az eredeti japán eljárás, a fukuro-toi szerint mind a szöveg, mind pedig az illusztráció fadúcos nyomás útján került a papírra. A visszahajtás segítségével időt takarítottak meg, hiszen a nyom­tatás folytatásához nem kellett kivárni az első nyomat száradását, majd megfordítani az ívet. A félbehajtott íveket aztán lefűzték, így üres tasakok keletkeztek az oldalak között.

Új programsorozat indul az Eötvös10-ben Gének, mérgek, énképek – Ismeret­terjesztő előadáSOKK címmel, melynek első részében 2013. február 4-én 18.30-tól Dr. Czeizel Endre beszél a kiemelkedő tehetségű magyar költők életpályájáról tudományos megközelítésben és a tőle megszokott, érdekfeszítő stílusban.

Az előadás előzménye a 2012 decemberében újra kiadott, A magyar költőgéniuszok sorsa című könyv (Budapest, Galenus, 2012. 542), amelyben a professzor tizenhat költő családfaelemzéséből, életéből és műveiből levont következtetéseit összegzi.

A kutatásból kiderül, hogy a vizsgált géniuszok „minden előzmény” nélkül váltak azzá, akik, azaz nem volt a felmenőik között olyan tényező, ami a tehetségüket predesztinálta volna. Üstökösként robbantak be korukba, intenzív és többnyire rövid életük alatt alkották meg máig ismert műveiket, és igen gyakran önsorsrontó életmódjuk, társadalmi meg nem értésük vezetett korai halálukhoz. Sokan közülük gyermektelenek maradtak, és életükben megfigyelhetők a mániás depresszió tünetei, amivel a környezetük nemigen tudott mit kezdeni, csupán igyekezett elviselni az alkotói láz és a mély apátia kiszámíthatatlan váltakozását.

A Rózsavölgyi Szalon decemberi előadása óta van egy csipetnyi rajongás bennem a szalon iránt. Könnyű volt hát rávenni az Asszony a fronton című előadásra. Pedig Polcz Alaine híres könyve egyáltalán nem könnyű, és az előadás sem ígérkezett könnyed szórakozásnak.

Utóbb meglepetéssel tapasztaltam, hogy csak egyfajta embertípust ismerek: aki tervezi, szeretné elolvasni Polcz Alaine 1991-ben megjelent legelső szépirodalmi művét, de nem meri. Bár többször volt déjà vu érzésem olvasás közben, mégis biztos vagyok benne, hogy egészen hosszú ideig (az előadás miatti motivációig) én is ebbe a társaságba tartoztam. Az ismerős mozzanatok, képek a nagymamám háborús „meséi” alapján köszöntek vissza a könyv lapjairól. Durva szóválasztás, de valóban így történt: a két háborút is megélt nagymamám mesétől a tárgyilagos tájékoztatásig terjedő egyre merészebb információt adott át a háború borzalmairól.