A Windsor legalább annyira a Woody Allen-franchise része, mint a neurotikus párbeszédek és a dallamos jazz. Allen az Annie Hall óta egy apró kitérőtől eltekintve a főcímekhez csak ezt használja, így mára a védjegyévé vált.

A Windsort Elisha Pechey tervezte 1905-ben. A merész metszésű betűket elsősorban poszterekhez és reklámszövegekhez szánta. A fontra könnyű ráismerni: a kapitális M és W különösen szélesre metszett, a P és az R udvara igen méretes, a h, m és n jobb oldali szára döntött, az e keresztvonala pedig ferde. Az összkép jópofa, barátságos, nosztalgikus.

Woody Allen 1975 körül talált rá a Windsorra New Jerseyben. Akkoriban egy helyre járt reggelizni Ed Benguiattal, aki nagy név az amerikai tipográfiában, mellékesen pedig jazzdobos is. Alennek rémlett, mintha Benguiat „nyomdász” lenne, hát megkérte, mond­jon egy jó kis betűtípust. Benguiat mindig is szerette a Windsort, így ez volt az első, ami eszébe jutott. Tádám! Nem nagy sztori, de mivel 1977 óta immár 38 Windsor-főcímet láthattunk (többnyire) fekete alapon fehér szedéssel, felmerül a kérdés, Allen vajon csak az egyszerűség kedvéért maradt ennél, vagy betűfétist diagnosz­tizálhatunk (ilyesmiről lehetett szó Kubricknál, akiről közismert, hogy a Futura volt a gyengéje).

Akárhogy is, a Windsor, abból is az Elongated, végérvényesen Woody fontja lett. És ahogy a kutyák hasonlítani kezdenek a gazdájukra (vagy a gazdák a kutyájukra?), úgy váltak hasonlóvá ezek ketten. Mindkettőről elmondható: kicsit sok, de nagyon szerethető.

Forrás

Woody Allen and the Windsor font. Kitblog. 2007. 12. 15.

A képek forrása

Close To My Bag

Wikipedia

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.