Beszélgetés Ross Károly íróval

RK.jpgA Győri Könyvszalonon jelent meg november 9-én a Kortárs Kiadóval közös novellagyűjteményünk, Ross Károly Ártériek című könyve. A könyvbemutatón a szerzővel beszélgettünk.

Szépirodalommal foglalkozó szerkesztőkként rengeteg kéretlen kéziratot kapunk nap mint nap, amelyeket igyekszünk áttekinteni. Így akadtunk erre a kéziratra is, ami a kivételes esetek közé sorolható, hiszen könyv lett belőle. Honnan jött az ötlet, miért a falun élő emberek kerültek az írások középpontjába?

Ross Károly: Az egész kötet kiindulópontja régi időkre nyúlik vissza. Már korábban is írtam novellákat falusi emberekről, falusi életről, de negyven éve, amióta városban, Sopronban élek, úgy éreztem, a városi emberek életproblémái érdekelnek, arról kellene írnom. Írtam is pár könyvet, de aztán mégis visszakanyarodtam a faluhoz, hiszen én is itt, egy Egyed nevű községben születtem, ahol nagyjából tizennyolc éves koromig éltem. Két-három éve aztán írtam egy vidéki életről szóló novellát a Soproni Füzetek éves periodikába, ami a helyi szerzők írásait mutatja be. Meglepő módon a városi barátaimnak nagyon tetszett. Ezen fellelkesülve arra gondoltam, megpróbálok összehozni egy olyan kötetet, ami csupa ilyen novellából áll.

A kötetben különböző életkorcsoportokból és társadalmi helyzetekből jönnek a szereplők: öregasszony, tinédzserlány, elszegényedett értelmiségi, gazdag vállalkozó… Egy egész tabló áll benne össze, egy falu társadalmi keresztmetszete. Régóta városban élve hogyan jutott el hozzád ez a falusi problémakör így sok év távlatából? Nyilván vannak emlékeid, és vannak húsbavágó jelek…

RK: Igen, ma is vannak személyes tapasztalataim. Édesanyám még él, gyakran látogatom őt, tehát visszajárok a faluba, és ma is látom azt, amit negyven éve. Egészen megdöbbentő, hogy ma a falvak infrastruktúrája mennyire megváltozott, mennyire olyan, mint a város: szinte minden megvan itt is, az emberek mégis ugyanazok maradtak, mint negyven éve. Mintha a körülményeik változása ellenére sem akarnának ők maguk változni; ugyanazok, akiket személyesen ismertem régen. Ezért szerettem volna visszaadni egy falu keresztmetszetét a novellákkal, mert vannak olyan sematikus figurák, akik mindenhol megtalálhatóak: a fejkendős öreg néni, a kajla bajuszú kocsmatöltelék, a nagyvállalkozó mint új figura, vagy a maiak; a csetelő, internetező fiatalok.

01_1.jpg

És a szinte már megszokottnak számító csodabogarak is megtalálhatóak, akik minden faluban ott vannak. Például a hajót építő tanár. Valamifajta meghasonlottság jön át e figurákból, ugyanakkor eltökéltség is. Az egyik szereplő például telket vásárol, és egy átjárót nyit rajta, hogy a két utca között a falubeliek átmehessenek, ne kelljen akkorát kerülniük. És mindenki hülyének nézi ezért, nem értik ezt az önzetlen gesztust. Van tehát Ross Károly írásaiban finom szatíra is, ott bujkál a sorok között. Nem élesíti ki a történetekben, de ott bujkál a kesernyés humor az Ártériek lapjain. S akad bennük valami nem megmagyarázható, valami, ami meglepi az olvasót. Miként az egyik novellában egy vacak daráló mennyire sorsfordító problémává válik a szereplő életében. De példaként hozható erre a Vadászat című, kegyetlenségében már-már irreálisnak tűnő írás.

RK: Én az angolszász, az amerikai irodalmat szeretem a legjobban, és mesteremnek Bernard Malamudot tartom. A ’70–80-as években jelentek meg Magyarországon az első könyvei, és alig vártam, hogy jöjjenek az újabbak, annyira szerettem a munkáit. Ő értett ahhoz nagyon, és tőle tanultam el azt, hogy a realitásnak néha át kell menni irrealitásba, szürreálisba ahhoz, hogy jobban tudjunk érzékeltetni egy-egy jelenetet. Vigyázni kell, hogy ne forduljon át giccsbe a dolog, tudni kell a határon egyensúlyozni, a reális-irreális mentén haladni, és az irreálissal megfogni azt, ami különben nagyon is valódi. A Vadászat is ilyen.

A kötet klasszikus novellaszerkesztésről tanúskodik: rövidke történetek, vissza-visszatérő szereplők, és a helyszín is állandó. Van erre klasszikus minta a magyar irodalomban, Mikszáthtól a Jó palócok, de a 20. századból is számtalan példát lehetne említeni. Éltek benned ilyesmi minták, amikor írtad, vagy magad jöttél rá erre a kompozícióra?

RK: Nyilván voltak nagy elődök, és a világ tele van olyan könyvekkel, amelyek a kisvárosi emberekről szólnak. Egy amerikai szerző, Sherwood Anderson, Winesburg, Ohio című kötete például számomra szenzációs, rengetegszer elolvastam. Egy amerikai kisvárosról szól, hasonló történetekkel – egy igazi klasszikus könyv, mindenki előtt minta lehet. De az orosz irodalomtól az amerikaiig mindent olvasok, ami jó. Thomas Bernhardot ugyanúgy szeretem, mint mondjuk Updike-ot. És a magyarokat is, persze.

Azt az amerikaiaktól tanultam el, hogy állandóan írok; fejben vagy leírva, mindennap. Azt a pár bekezdést, oldalt, amit éjjel vagy hajnalban papírra vetek, este persze kitörlöm, és újraírom. Az Ártérieket legalább egy évig írtam.

Mennyire látod magadat a magyar irodalomban rokonnak vagy társtalannak ezzel a tematikával? Vannak olyanok, akiket figyelsz, és hasonlóan alkotnak, alkottak, mint te? Tarr Sándor, Petelei István vagy például Gion Nándor is eszünkbe jut a hangulatokban, villanásokban, feszültségkeltésekben.

RK: Tarr Sándort nagyon szeretem. Az egyik legjobb magyar novellista volt. Hasonlókat írt, még ha nem is falusi témában, hanem a munkás, peremvárosi környezetben élőkről.

07.jpgAz írások olvasása közben szinte megjelent előttünk a ház, az otthonka, éreztük a dohos házfalak illatát, tehát csodálatosan kirajzolódtak a mindennapok és azok hangulata, amelyekben a szereplők élhetnek. Mégsem éreztük a szó szoros értelmében vett szociográfiának a könyvet, holott a szegénység és ennek minden velejárója megjelenik. Hogyan sikerült ez akár a jellemábrázolást, akár a párbeszédeket vagy a stílust tekintve?

RK: A novella annyira a pillanat műfaja, hogy jellemábrázolásra nemigen ad módot. A cselekményen van a hangsúly, ahogy egy történet gördül tovább, és ez jellemzi így vagy úgy a szereplőket. A segéd című novella például így kezdődik: „A harmadik férjét temette el sorban, pedig nem volt még ötvenéves.” Egy ilyen felütéssel mindenki el tudja képzelni, hogy ez az ember milyen lehet, ki ő, nem kell bekezdéseken át tovább jellemezni, hiszen ez mindent elmond róla. Tehát a történetekkel foglalkoztam, amelyek egyben jellemábrázolások is.

Ami a szociográfiát illeti, azt hiszem, Magyarországon bárhol vehetünk egy akármekkora kis lélekszámú falut, két-háromszáz lakóval, arra a mai magyar társadalom szinte rávetül: a nagyon szegény, megélni alig tudó embertől a nagyvállalkozóig, nagygazdáig mindenki megtalálható itt. Így van ez az én falumban is, és szerintem minden faluban. Szociográfiának mégsem mondanám a kötetet, hiszen szépirodalmat akartam írni, de nyilván benne van ez is.

Ezek az írások azt a klasszikus tételt bizonyítják az irodalomban, hogy nem attól jó egy irodalmi mű, hogy mit választ témájául, hiszen egy darálóról is lehet remekművet írni, nemcsak a trójai háborúról. És érdekes kérdés lesz a mai szenzációra kiélezett világban, hogy ezek a kis „bagatellek” – amik persze valójában nem azok, hiszen sorsok fordulnak meg rajtuk – hogyan és mennyire jutnak el az olvasókhoz. Milyen olvasót szeretnél magadnak? Hogy érzed, a mai mindennapokban ki lehet fogékony ezekre a történetekre?

Magam is kíváncsi lennék rá, hogy a városi értelmiségiek közül, akik a legnagyobb olvasóréteg Magyarországon, kiket fog érdekelni egy ilyen kötet. Aki faluról származik, és később lett városi, meglehet, de hogy falun van-e olvasói réteg manapság, erről nem tudom, létezik-e valamilyen felmérés, statisztika, mindenesetre jó lenne, ha elsősorban ők olvasnák. Olyan olvasót szeretnék, aki valamilyen formában vissza is jelezne, mert hiába gondolom én azt, hogy egy jó kötet született, ha az olvasó szerint mondjuk már a második írás unalmas, és félreteszi. El fogom küldeni a könyv pár tiszteletpéldányát az én falumba néhány régi barátomnak, akik olvasták a korábbi írásaimat is, ők tehát biztosan olvassák majd ezt is, de persze jó lenne, ha rajtuk kívül máshová is eljutna.

Az itt élőkről azt gondoltuk mi, első olvasók, hogy valahogyan mások, mint azok, akik az ország más területein élnek. Szerinted a Rába mennyire játszik szerepet a helyi emberek mindennapjaiban?

RK: Érdekes, hogy a Rába és a körülötte élők milyen változásokon mentek át gyerekkorom óta. Régen például Árpásnál, ahová sokat átjártunk gyerekként, vásárokat tartottak, nyáron összejöttek a fiatalok, nem lehetett helyet találni a parton, a fűre, a bozótosba lehetett csak kifeküdni. Ma sokszor autózom Szany, Árpás felé, és senkit nem látok, nyáron nincs is lekaszálva a fű, mert az önkormányzatok úgy hagyják, csak a gaz nő. Az emberek igényei nyilván megváltoztak időközben, és egyszerűen már nem érdekli őket a folyó, már nem kötődnek hozzá. Ma a Rába csak kiönt, és fenyegeti a közelében élőket. Régen volt egy szimbolikus jelentősége. A ’70-es években rockkoncerteket csináltunk a Rába-parton rengeteg fiatallal, és ott soha semmi balhé nem volt. Bent a faluban bármilyen esemény zajlott, búcsú például, mindig verekedés tört ki, de a Rába-parti koncerteken, ahol fiatalok buliztak, semmi ilyesmi nem történt. Mintha a folyó békét teremtett volna az emberek között…

Ross Károly kézirata a folyó menti falusi életről annyira megkapó volt számunkra, hogy egy sorozatötlet is született belőle, amely a Folyóírás nevet kapta: azt tervezzük, hogy Magyarország folyóvizei mentén haladva mutatunk be az Ártériekhez hasonló történeteket. Köszönjük a beszélgetést!

A könyvbemutatón készült további képek weboldalunkon nézhetők meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr606893505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása