Durva ellenvélemények, egymásnak feszülő nézetek, kritikák, viharos fogadtatás – ennél jobb reklám talán már nem is kellene Rubin Szilárd Aprószentek című kötetének, amely 2012 októberében jelent meg a Magvetőnél. A könyvről Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György beszélgetett a Litera és a Nyitott Műhely közös kritikai beszél­getéssorozatának 2013. január 9-i állomásán.

Rubin Szilárd: Aprószentek. Budapest, Magvető, 2012. 284.

A könyvet mi is ajánlottuk októberben. Nem is csoda, felkavaró egy történet: 1953 októbere és 1954 augusztusa között egy sorozat­gyilkos tartotta rettegésben Törökszentmiklóst. Öt gyereklánynak veszett nyoma ezekben a hónapokban, míg az ősz elején le nem tartóztatták Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság később halálra ítélt. Egy húszéves lányról van szó, aki az ítélethirdetés után állítólag azt mondta: „Nem akarok tovább szenvedni, nem kérek kegyelmet.” A szerző ezt a gyilkosságsorozatot kutatta a hatvanas évek végén, s aztán a nyomozásban saját maga is érintetté vált, attól kezdve, hogy megpillantotta a lány fényképét. Vajon mit láthatott meg a még szinte gyereklány szemében? Hogy vajon mindez kiderül-e a könyvből, még nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy a történet senkit sem hagy hidegen.

Több kritika is megjelent mostanság. Hol méltatják, hol erősen bírálják műfajiatlanságát, befejezetlenségét, széttartását. Reményi József Tamás, akárcsak írásában, a beszélgetésen is védte az Aprószenteket, úgy véli, hogy „Rubin Szilárd két kortársát, Pilinszkyt és Mészölyt összekötő vállalkozás.” A befejezetlenség vádjára mentségül elhangzott, hogy politikai, történelmi okok is gátolták az írót: „Jancsó Piroska majdnem bizonyosan egy szovjet katona tettestársa volt »csupán«, egy pedofil szörnyeteg aberrált partnere, ezt a szálat a szovjet és magyar elvtársak gyorsan elvarrták, a gyanúba került katonát pillanatok alatt eltüntették”. A műfajiat­lanság vádpontra is reagáltak a beszélgetés résztvevői: „önironikus portré, kissé hipochonder önkép (Rubin a könyvben különös betegség tüneteivel néz szembe), bűnügyi történet kegyes szöveggel keverve”.

Furcsa katyvasz, avagy „nem jó könyv, de csodálatos”. E mondat második fele szintén a beszélgetésen hangzott el, Vári György irodalomkritikus beszélt „a sokszoros létbevetettségről”, a kis­lányról, aki a regény végén csacsogva mesél teljes árvaságáról. És még csak nem is sejti, hogy egy gyilkos gyermeke… Mély, ólmos dermedtség, elhallgatások. Vajon mi is történt pontosan ott és akkor? Vajon milyen nyomokat hagyhatott az elképzelhetetlen nyomor és a másság Törökszentmiklóson 1953-ban? Ez a kérdés a kortársakat is izgatta. Németh Gábor az est zárásaként elmesélte: Mensáros László például annyira rejtélyesnek vélte az esetet, hogy minden tárgyalásra leutazott. Nem volt egyedül ezzel, európai pszichiáterek is jártak oda akkoriban. Ők azt szerették volna meg­fejteni, hogy vajon egy ennyire zárt, falusi közösségben honnan vette a húszéves lány a mintát. A gyilkosságokhoz. Engem személy szerint a műfajiatlanság, a befejezetlenség és még a széttartás is hidegen hagy. Most már csak a könyv érdekel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.