Mi másról írhatnánk ilyen változékony, esős időben, mint a könyvmúzeumokról?

Részben, mert kinek van kedve ilyenkor az innovációhoz, mit nekünk digitális archívumok. Másrészt, mert a könyvmúzeumok olyan szépek, szívet melengetőek, divatosan retro hangulatot és valami nemesi fennköltséget árasztanak.

Könyvmúzeum — a keletkezésének eredeti helyén megmaradt könyvtár, mely a könyvtörténet múltbeli kincseit a hagyományos berendezés és nyilvántartás fenntartásával őrzi. Nehéz is megmondani, mi a lelkesítőbb egy régi könyvtárban: a nagyon régi könyvek vagy a berendezés látványa.

Ilyesmit egyházak, egyetemek kezelnek, és a nemesek hagytak ránk, egy részüket lehetőségünk van látogatni is. A teljesség igénye nélkül dobunk be néhányat a köztudatba.

A Gutenberg-galaxisról mostanában sok szó esik. Leginkább a halálát, azaz a hagyományos papíralapú könyvkiadás végét jövendölő jóslatokban. 2011-ben Magyar­országon 12 456 címet adtak ki, majd’ 60 milliárd forint volt a könyvforgalom, melynek nem egészen egy százalékát jelen­tette a digitális könyvkiadás. Mivel az ünnepélyes gyász­szertartást még nem indokolt szervezni, könyvkiadásról szóló sorozatunkban mégis ejtünk szót a nyomdáról is.

A nyomda feladata a tördelő által előállított, megküldött pdf ellenőrzésével indul. Ez azt is jelenti, hogy a könyvkészítés ezt megelőző folyamatait az e-könyvkiadás esetén sem lehet megspórolni.

A könyvkészítés, a nyomda világa ma már nem annyira misztikus dolog. Ha valakinek kedve támad — a digitális nyomtatásnak hála —, akár egyetlen példányban is kiadhatja a családtagjai által utóbb méltán dicsőített remekművét. Nagyon leegyszerűsítve elmondható, hogy ebben az esetben a nyomdai szöveg rendelkezésre bocsátását követő folyamat az asztali nyomtatókhoz hasonlítható nyomtatás. A számítógép és a nyomtatás között nincs más munkafolyamat, ezért a digitális nyomtatás kis példányszám esetén gazdaságosabb választás az ofszetnyomtatáshoz képest. A digitális nyomtatásnak csak változó költségei vannak.

Szeme van, de nem lát, könnycseppje, de nem sír, talpa van, de nem jár, karja van, de nem karol, gerince van, csontja nincs, hasa van, de nem korog, füle van, de nem hall, farka van, de nem csóválja. Mi az?

Van karcsú, kecses, tömzsi, unalmas, feltűnő, ormótlan, légies — ahány ember, annyi betű, mondhatnánk. A betű él, sőt, ha nem természete szerint bánunk vele, külön életet él. A groteszk betűk (Helvetica, Arial stb.) példáján látható, hogy pusztán mértani úton nem lehet tökéletes betűt létrehozni, hiszen a szem sajátos biológiája miatt elvárja, hogy a betűk hozzá igazodjanak, s a betűtervező keze alatt mintegy élővé váljanak.

A betűtervezés folyamán tehát látványos truvájok helyett a hangsúly a szem kiszolgálásán van. Lássuk, a betűtervezők hogyan lehelnek életet a latin betű négy alapformájába: az egyenesbe, a körbe, a háromszögbe és a négyzetbe. A törzsmagas (ld. az ábrára kattintva) betűk adják a sor horizontális egységét. Annak érdekében, hogy az ún. sorszalag „szépen feszüljön”, az első látásra azonos méretű betűk valójában különböző magasságúak: az a, o és s például valamivel nagyobb. Ugyanígy, az egymásnak megfelelő formáknak egyforma széleseknek kell lenniük — természetesen itt sem mértanilag, hanem optikailag. Igen fontosak a betűk szerkezeti arányai, az udvarok, szemek, hasak és hurkok méretei, s hogy ezek ne csak önmagukban, de más betűkhöz képest is harmonikus képet adjanak.

A könyvet nemcsak megcsinálni, eladni is tudni kell. Könyvesbolti túránk keretében utánajárunk, hol és hogyan árusítják a köteteket. Mi mással is kezdhetnénk, mint a 2012-ben az év budapesti könyvesboltja címet elnyerő Libri Alleeval?

Helyszín: Libri Allee Könyváruház, Allee Bevásárlóközpont, 1117 Budapest, Váli utca 3.; nyitva tartás: hétfő—szombat 9:00—21:00, vasárnap 9:00—19:00.

Történet: A könyváruház az Allee nyitásakor, 2009. november 11-én 11:11-kor nyitotta meg kapuit. A bolt területe közel 2000 m².

Elrendezés: A kétszintes boltba az utcáról jövet az Allee Bevásárlóközpont földszintjén, a főbejárat mellett juthatunk be. Az emeleteket mozgólépcső köti össze a bolton belül. A bejáratnál több pult roskadozik a legújabb könyvektől, a bolt többi részében tematika szerint rendezték el a műveket. Mindkét szinten található egy-egy polc a 10 legújabb és a 10 bestseller kötettel. Az olvasók bőr puffokon vagy az emeleti fotelokban ülve lapozgathatják a kiszemelt alkotást. A fölső szinten lehetőségünk van hangoskönyvekbe is belehallgatni, és itt kapott helyet Frei Tamás kávézója is.

A 20. Szent István Könyvhét alkalmából 2012. május 14. és 19. között egy hétre a Ferenciek terén felállított sátrakba költözik közel 30 egyházi, illetve keresztény kiadó, hogy kiadványaikat bemutassák a nagyközönségnek. Eredetileg csak katolikus kiadók vettek részt rajta, később nyitottak, és jelentek meg más felekezethez kötődő kiadók is. A kiskunfélegyházi Parakletos Könyvesház volt az első protestáns kiadó, aki bekapcsolódott. A kiadó vezetőjével, Damásdi Judittal a könyvhétről, az idei távolmaradásuk okairól (is) beszélgettünk.

Totáliber: Hogyan fogalmaznád meg a Szent István Könyvhét jelentőségét?

Damásdi Judit: Abban látom a rendezvény jelentőségét, hogy sok kis kiadónak ad megjelenési lehetőséget, akiknek nincs módjuk arra, hogy a könyvfesztiválon vagy az ünnepi könyvhéten részt vegyenek. A kisebb példányszámok és kisebb árrések miatt még a nagy terjesztőkhöz sem tudják eljuttatni kiadványaikat. Ugyanakkor ezek a könyvek komoly hitbeli, erkölcsi, kulturális értékeket hordoznak, és nem csak a templomba járók érdeklődésére tarthatnak számot. Bizonyos szempontból ez egy misszió is, hiszen itt az utcán sok olyan ember is megáll a könyvsátraknál, akiknek nincs más lehetőségük, hogy keresztény értékeket hordozó könyvekkel találkozzanak.

Ottlik Géza Kossuth-díjas író, műfordító, bridzs-szakértő 100 éve, 1912. május 9-én született Budapesten. Az 1957-ben megjelent Hajnali háztetők című regénye legutóbbi újraolvasásakor igazi egyéjszakás kalanddá vált. Úgy éreztem letehetetlen, abbahagyhatatlan. S amikor mégis muszáj volt — mert véget ért —, már csak azon tűnődtem az ablaknál állva, vajon kit, mikor ér el a hajnal, s mi mindent üzenhetnek ilyenkor a háztetők.

Hamarabb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet. Ez minden későbbi élményt determinált, így azóta bármikor újraolvasom Andorai Péter Halász Petárja, Cserhalmi György Bébéje, Udvaros Dorottya Lilije kel életre. Az 1987-es filmszemlén bemutatott film egyik dramaturgja Schulze Éva az Írók Boltjában nemrégiben rendezett kerekasztal-beszélgetésen arról mesélt, hogy a másfél—két évig készült forgatókönyv a kisregénynél jóval gazdagabb lett, Ottlik ugyanis számos új jelenetet írt hozzá, amelyeket későbbi regénye, a Buda írásakor használt fel.

Valóban így érezheti az egyszerű olvasó is, a film után a regény szinte szikár: nem több, mint két festő és szerelmeik története. Both Benedek festőművész feleleveníti gyerekkori barátja, az aranyifjú Halász Péter, valamint két szerelme: az elkényeztetett úrilány, Adriani Alisz és a prostituált Lili történetét a 30-as évek Budapestjén, nagyvilági estélyeken, züllött lokálokban.

Gault & Millau étteremkalauz 2012. Magyarország. Szerkesztette: Molnár B. Tamás. Budapest, ENFYS Kft., 2012. 532.

A gasztronómia nemzetközi porondján már jól ismert Gault & Millau [gó-é-mijo] étteremkalauz idén magyar kiadással jelentkezett, így a csillagok mellett már a szakácssipkákért is birokra kelhetnek éttermeink.
Aki látta a L’ecsó című rajzfilmet vagy Louis de Funest éttermi kritikusként, az tudja, hogy az ilyesfajta elismerés mennyire fontos a séfeknek. Az is könnyen belátható, hogy már az tekintélyt ad a magyar konyhának, hogy többé nem az osztrák kalauzban értékelik vendéglátóhelyeit, hanem egy hazaiban. A Gault & Millau 1965-ös indulása óta márkanév lett, rendszerében maximálisan húsz pont adható, 13 ponttól pedig szakácssapkákkal jelölik az étterem színvonalát, négyet kaphatnak a legkiválóbbak.
A magyar kiadás a vendégek és az éttermek tárgyszerű tájékoztatását tekinti elsőrendű feladatának, a nemzetközi összehasonlítást is lehetővé téve. A kalauz Molnár B. Tamás főszerkesztésével készült, akit a Magyar Nemzet hasábjairól vagy éppen a Bűvös szakács blogról már ismerhetnek a gasztronómia rajongói. A kötet 323 étterem, 117 borászat és 407 szálloda értékelését tartalmazza, sok helyütt angol nyelven is közöl összefoglalót.
Bátran ajánlom ezt az útmutatót azok táskájába, akik csak tájékozódni szeretnének hazánk gasztronómiai világában, de főleg azoknak, akik gyakran merülnek el az új magyar konyha bugyraiban és kóstolják meg séfeink bátor alkotásait. Mert: „Milliónyi étel vár feltalálóra!” (mbs)

Nem Tolvaly, nem Müller, nem ezo. Harmincöt haiku.

Thimár Attila: Lélekkönyv. Budapest, Ráció, 2007. 80.

Egyedül a címével nem tudtam megbarátkozni, mert a könyvtől egészen idegen asszociációkat ébreszt. A haiku pici vers, kevés szó, sok szabály. Egyszerre egyetemes és személyes, világraszóló és intim, ahogy ez a gyűjtemény is. Thimár Attila háromsorosai könnyűek és súlyosak, az aranybarna pasztellrajzok együtt lélegeznek a szöveggel. Mindez Dorcsinecz János munkáját dicséri, aki képregényes hátterével jól tudja, mi kell hozzá, hogy a kép a szöveghez simuljon. Nem tudom, mennyire szokás még költészetet ajándékozni, de erről itt az jutott eszembe, hogy bárkinek szívesen adnám. Belenézne, meglepődne. Nem kellene rá külön időt szakítania, csak kinyitná, és már látta is, olvasta is. Már meg is állt egy pillanatra.

FONTos sorozatunk előző részében a Helvetica bemutatását ígértük. Merthogy a Helvetica nagyon hasonlít az Arialra. Vagy fordítva?

Állítólag tízből kilenc ember nem tudja megkülönböztetni a bevezetőben említett két fontot egymástól. Más kérdés, vajon tízből kilenc ember tudja-e egyáltalán, mi az a Helvetica. Mielőtt összehasonlítunk, megkülönböztetünk, jöjjön egy kis bemutatás.

A „Helvetica-utánzat” Arial történetét már ismerjük: 1982-ben tervezték a Monotype számára. A Helveticát 1957-ben tervezte Max Miedinger, akit a Haas-féle betűöntő műhelyből Eduard Hoffmann egy új talpatlan, modern betűtípus tervezésével bízott meg. A Helvetica dizájnja az 1896 óta létező Akzidenz Grotesk fonton alapul. Őket is nagyon könnyű összekeverni. A Helvetica tehát egy klón lenne?

Bevallom, szeretem az irodalmi pályázatokat. Motiválnak, kimozdítanak az általános passzivitásból, nemes vetélkedésre ösztönöznek. Kesztyűt dobnak, amit fel kell venni. A fiókban porosodó irományok előhúzására inspirál a most vagy soha lehetőségeként a megadott határidő és a pénzjutalom is — ez utóbbiból tollforgatók ritkán részesülnek. Mindenekelőtt azonban a várva várt visszacsatolás, annak elismerése, hogy jó úton járok — ebben az írók és általában véve a művészek soha nem lehetnek biztosak. Az Élet és Irodalom nemrég tárcanovella-pályázatot hirdetett, melyen bárki bármilyen témájú írással részt vehet — ötezer leütés terjedelemig.

Első olvasatra nem is tudom, melyik hangzik riasztóbban: az ötezer leütésben maximalizálás vagy a tárcanovella műfaji meghatározás.

Ötezer leütés — tehát a szóközöket is tartalmazó karakterszám — ugyanis nem sok; másfél oldal a szövegszerkesztőben. Lehet-e hatásos és eredeti művet írni ilyen nyúlfarknyi terjedelemben? Olyan írást, amely nem közhelyes vagy didaktikus, nem nagyon átlátszó, van íve, közöl valamit, de nyitva is hagy pár kaput a továbbgondolásra? Amelyre még másnap is emlékezünk? Sokáig hittem: nem lehet. Később rájöttem, a rövidebb írásokhoz „fel kell nőni”, el kell rugaszkodni a „jól bevált”, magával sodró regénytől, és közelíteni a lírához. Valahol azt olvastam, a novella a próza költészete, és milyen igaz ez. Szép példája Spiró György Nyom című írása, amelyben szinte rímként térnek vissza a gondolatok. És amely nem mellesleg alig több mint kétezer leütés…