Szeme van, de nem lát, könnycseppje, de nem sír, talpa van, de nem jár, karja van, de nem karol, gerince van, csontja nincs, hasa van, de nem korog, füle van, de nem hall, farka van, de nem csóválja. Mi az?

Van karcsú, kecses, tömzsi, unalmas, feltűnő, ormótlan, légies — ahány ember, annyi betű, mondhatnánk. A betű él, sőt, ha nem természete szerint bánunk vele, külön életet él. A groteszk betűk (Helvetica, Arial stb.) példáján látható, hogy pusztán mértani úton nem lehet tökéletes betűt létrehozni, hiszen a szem sajátos biológiája miatt elvárja, hogy a betűk hozzá igazodjanak, s a betűtervező keze alatt mintegy élővé váljanak.

A betűtervezés folyamán tehát látványos truvájok helyett a hangsúly a szem kiszolgálásán van. Lássuk, a betűtervezők hogyan lehelnek életet a latin betű négy alapformájába: az egyenesbe, a körbe, a háromszögbe és a négyzetbe. A törzsmagas (ld. az ábrára kattintva) betűk adják a sor horizontális egységét. Annak érdekében, hogy az ún. sorszalag „szépen feszüljön”, az első látásra azonos méretű betűk valójában különböző magasságúak: az a, o és s például valamivel nagyobb. Ugyanígy, az egymásnak megfelelő formáknak egyforma széleseknek kell lenniük — természetesen itt sem mértanilag, hanem optikailag. Igen fontosak a betűk szerkezeti arányai, az udvarok, szemek, hasak és hurkok méretei, s hogy ezek ne csak önmagukban, de más betűkhöz képest is harmonikus képet adjanak.

Érdekes, hogy olvasás közben a betű képe nem jut el a tudatunkba (hacsak nem kezdő kisiskolás az ember), ehelyett szóképeket látunk, s ezeket is leginkább felső részük alapján azonosítjuk. Ez abból adódik, hogy a betű felső része az alsónál könnyebben megkülönböztethető karakterrel bír. További segítség a változó vonalvastagság és a betűket összekötő, folyamatos olvasást segítő végződések. A mértanias groteszk betűkre egyik sem jellemző, ezek mindenhol egyformán vastagok, sőt, talp nélküliek (sans serif), folyamatos olvasásra gyakorlatilag alkalmatlanok. A talpas tehát — mint azt neve is sejteti: emberibb.

Egyébként is igaz, hogy a kézírás jellegzetességeit magukon viselő típusokat tartjuk esztétikusnak, feltéve persze, hogy azok megfelelnek a jól olvashatóság követelményeinek, azaz egyenletes, ritmikus képet adnak. A szövegoldalon mindez a fekete és a fehér egyenletes eloszlásában, a szép szürke tónus elérésében nyilvánul meg. Az egyes típusoknak a formák elrendezéséből és a vonalvastagságok keveréséből adódóan ugyanis különböző tónusértéke van. Itt is érvényesül tehát, hogy jó a szép, és szép a jó.

A modern betűtervezés elsődleges feladata, hogy egyébként is túlterhelt szemünket a lehető legkisebb igénybevételnek tegye ki. Így ha ezentúl könnyen fut a szemünk a szövegoldalon, és szép szürke szövegfoltot látunk, emlékezzünk meg egy pillanatra a jó tervezőről, aki óvja szemünk világát.

Felhasznált irodalom

Szántó Tibor: A betű. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.