A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál számos programja közül már beszámoltunk arról a beszélgetésről, amit könyvkiadók és könyvtárak képviselői folytattak a digitalizálásról. Április 20-án, pénteken a szótárak jövőjéről tájékozódhattunk a digitális korszakban.

Kiséry Tamás az Akadémiai Kiadó képviseletében E-könyv-e az e-szótár? címmel tartott előadást az érdeklődőknek. Ha szótár, akkor ma még jobbára a nyomtatott változat jut eszünkbe, bár már meglehetősen sokan használnak online változatot. Hogy miért is éri meg egy kiadónak a hosszú évek során kifejlesztett szótárát ingyen hozzáférhetővé tenni? Nos, egyrészt ezzel növelheti weboldala látogatottságát, így felértékelődik az oldalon levő reklámfelület; másrészt sok kiadó csak a szótár leegyszerűsített változatát teszi ingyen elérhetővé, amivel szeretne kedvet csinálni ahhoz, hogy a felhasználó a teljes tartalomért fizessen.

Az Akadémiai Kiadó eddigi történetében igyekezett a technikai újításoknak megfelelően alakítani termékprofilját. 2003-ban dobták piacra a nyomtatott szótárak mellé a CD-változatot, 2008-tól online hozzáférést is adtak, míg 2010-től már elő lehet fizetni csak online tartalomra (ez a szotar.net). 2011-től vezették be a Freemium szolgáltatást, aminek a keretében a fent vázolt módon ingyenes (free) és fizetős (premium) online tartalomhoz is hozzájuthatnak a felhasználók.

Április 23-a a könyv és szerzői jog napja — 1995 óta. A 2012. április 19. és 22. között rendezett XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjai közül először egy olyan előadásról írunk, melynek témája ehhez illeszkedik.

A feltett kérdésre válaszolva: természetesen az olvasóé. Mondja ezt egy olvasó, aki részt vett a fesztivál Félreértések helyett: könyvkiadók és könyvtárak párbeszéde a digitális könyvkiadásról és a szerzői jog aktuális kérdéseiről című előadáson. Az érdeklődést jellemzi, hogy pénteken ebédidőben a helyiség befogadóképességét meghaladóan mintegy nyolcvanan voltak kíváncsiak a kerekasztal-beszélgetésre. Először a Magyar Könyvtárosok Egyesületének nevében Sándor Gertrúd, a Jogi Szekció elnöke bemutatta a résztvevőket, és megemlítette, hogy a kiadók és a könyvtárak együttműködése a digitalizálásban egy éve kezdődött. A kerekasztalt könyvkiadók képviselői (Typotex, Dialog Campus, Akadémiai, Novissima), könyvtárosok, könyvtáros jogászok, jogász könyvtárosok (OSZK MEK, Nagykanizsai Könyvtár) és egy kalózkutató ülték körül. A téma jogi érzékenységére jellemző, hogy a moderátor a Budapesti Ügyvédi Kamara könyvtárvezetője volt.

Aktuálisan lázban tart a könyv egyik nagy ünnepe Magyarországon, lazításként visszatekintő rövid hírben beszámolunk arról, hogy a magyar költészet napja alkalmából a Magyar Kulturális Intézet április 10. és 16. között Magyar Költészet Hete rendezvénysorozatot szervezett Moszkvában. Aki még siet, odaér az utolsó, kísérő eseményre, ma este 6-kor a József Attila költészetének oroszországi befogadásáról szóló előadásra.

Az ünnepi esemény alkalmából a születésnapon hagyományosan megkoszorúzzák József Attila a moszkvai Rudomino Idegennyelvű Könyvtár udvarában álló mellszobrát. A megemlékezés tömegeket nem vonzott, mindenesetre Magyarországot idén Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár képviselte, akinek ott-tartózkodása ürügyén a Limpopo — avagy egy strucckisasszony naplója című regényének orosz kiadását is bemutatták.

Az erdélyi magyar költő, Iancu Laura és Szentmártoni János kortárs költő, a Magyar Írószövetség elnöke alkotói esteket tartottak, Gryllus Dániel Tücsökzene Budapestről címmel gitárkoncertet adott, illetve ő kísérte zenével Iancu Laura csángó népmeséit is. A Lityeraturnaja gazeta (Irodalmi újság) azt szűrte le a delegáció összetételéből, hogy bár az ország fél évezrede részekre bomlott, a költészet tere mégis egységes maradt. Magyarul írnak Kárpátalján, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában.

A skandináv országok, Dánia, Izland, Norvégia és Svédország, valamint a hozzájuk csatlakozó Finnország mutatkozik be díszvendégként az idei, immár XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A 2012. április 19—22-ig tartó rendezvénynek — amelynek ez alkalommal is a Millenáris ad otthont — idén különleges kísérőprogramjai is akadtak.

A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál április 19-én 12 órakor veszi kezdetét a Millenárison, ahol a szervezők négy napon keresztül több mint 350 programmal várják az érdeklődőket. Idén az északi országok a fesztivál vendégszereplői: húsznál is több neves skandináv és finn alkotó látogat el hazánkba. Díszvendég-íróként Claudio Magris olasz írót hívták meg, aki Esterházy Péter társaságában mutatkozik be a magyar közönségnek. Ahogy már megszokhattuk, a belépőt ezúttal is le lehet vásárolni a kiadók standjainál.

A Könyvfesztivál számos programjából csupán szubjektív szemezgetésre futja. Április 19-én, csütörtökön például a Stúdió K Színházban Svájci írók a színházban — könyvbemutatóval egybekötött színházi előadás várja a közönséget, ennek keretében 19 órakor kezdődik Lukas Bärfuss Szüleink sexuális neurózisai című előadása. Április 20-án, pénteken a digitalizáció, a digitális tartalomfejlesztés uralja a szakmai programokat. A témából nem maradnak ki a könyvkiadók sem: 12 órától a Könyvtáros Klubban könyvkiadók és könyvtárak párbeszéde kezdődik el a digitális könyvkiadásról és a szerzői jog aktuális kérdéseiről a Typotex Kiadó kerekasztal-beszélgetésének keretében.

És virul. Mondhatja Barthes, és sokan mások, hogy halott, de ezt egy könyves sem vette észre. Nemcsak, hogy él, jön, kopogtat, sokszor még az utolsó vesszőhöz is foggal-körömmel ragaszkodik, de még a fizikai halála után évtizedekkel is rajta tartja kezét a szövegen. Kiadó és szerző kapcsolata kényes ügy, kölcsönös érdekkapcsolat, ami akkor jó, ha mindenki örül. Ilyesmiről beszélgettünk Hernádi Máriával legutóbb megjelent könyve, A névre szóló állomás apropóján.

Totáliber: Gratulálunk az új könyvedhez. Hosszú út áll mögötte, de le sem tagadhatod, hogy elégedett vagy. Sokáig házaltál a kézirattal?

Hernádi Mária: Szerencsére nem kellett házalnom. Először a szombathelyi Savaria University Press Kiadóval beszéltem, amelyet Fűzfa Balázs, kedves irodalmár kollégám vezet. Ő említette, hogy van egy sorozatuk irodalomtörténészek számára, ahol megjelenhetne a könyvem. A Szent István Társulathoz karunk dékánja irányított, akit a könyvem támogatásának ügyében felkerestem. Ez a kiadó jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hivatalos kiadója, s mivel én az egyetem oktatója vagyok, hozzájuk került végül a könyvem.

Ha azt kell végiggondolnom, mivel is jár pontosan a korrektori munka, azonnal beugrik Merániai János esztergomi érsek híres levele, amelyet muszáj idecitálnom, annyira szeretem:

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz
                                    ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

A zavarba ejtően vesszőtlen mondat komoly fejtörést okoz, és okozott is, hiszen ebből a szövegből ugyan ki nem derül, vajon meg kell-e ölni a királynét — Gertrúdot, II. András feleségét —, vagy éppen hogy nem. Diplomáciai szempontból viszont igen leleményes ez a megoldás.

Persze a szemléltető példa sántít kissé, hiszen tudjuk, hogy itt szándékos kétértelműségről van szó, és az is igaz, hogy a központozás hiánya nem jár minden esetben valaki halálával — ám talán az mégis belátható, hogy a helyesírás vagy a tudatos „helyesen nem írás” ma is fontos, s ezért a korrektori munkát érdemes megbecsülni.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Fordította: Fazekas István. Budapest, Gabo, 2012. 222.

Jó pár éve olvastam Norman Mailer Marilynjét, az albumkiadást. Elbűvölt a titokzatos szőkeség, a hullámzó lelkű szépség, s mindaz, ami körülvette őt, még halála után is. Hogy vajon mi lehet igaz abból a képből, ami akkor kialakult bennem az önmagában permanensen bizonytalan, kisebbségi komplexusok sorával hadakozó, örök gyerekről, akit senki sem értett meg, ki tudja. Azóta számtalan életrajzi mű látott már napvilágot. Colin Clark könyve 1956-os naplófeljegyzései nyomán íródott, amikor A herceg és a kóristalány című film forgatásán együtt dolgozhatott Marilyn Monroe-val és Sir Laurence Olivier-vel. Az együtt töltött hét krónikáját filmre is vitték, Golden Globe-díjat zsebelhettek be az alkotók. A könyv puhatáblás borítóján persze a csodás Marilyn — és az öt csillag is... Ez utóbbit romantikus lelkem lehagyná. No, de sebaj, a belívek némiképp kárpótolnak. Szép, szellősen tördelt sorok közt bolyonghatunk szőkeségben, Marilynnel. (Pommelé)

Nem haladnék Időrendben, hiszen az életéről, műveiről annyian megtették ezt már. Ráadásul kortársa sem lehettem — nyolc hosszú hónap választ el tőle, ha szigorúan csak az időt nézzük. Első „találkozásom” vele tizenévesen okozott Nehéz napokat, csak később értettem meg, miről is szól a Tóték. Műfajteremtő egyperceseit azóta is olvasom-olvassuk. Örkény István száz éve született.

Már akkor blogger volt, amikor még nem is léteztek blogok. Klasszikussá érett, frappáns gondolatait lelkesen lájkolnánk — lájkoljuk is: „nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek” vagy „Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg”. Ide kívánkozik Sándor György író-előadóművész észrevétele: volt önkényuralom, és nincs Örkény-unalom. Ez utóbbi véleménnyel csak egyetérteni lehet; ezt a jeles évforduló köré szervezett események sokasága is igazolja.

Az Új Palatinus Könyvesház két kötetet is megjelentet az életműsorozat részeként: az Egyperces levelek Örkény levelezésének bővített gyűjteménye, az Április pedig egy eddig kiadatlan, fiatalkori regény. Az Arcus Kiadótól pedig egy igazi könyvritkaság készül: száz válogatott egyperces, száz kortárs képzőművész illusztrációjával, a századik születésnap tiszteletére. A Kétpercesek — Hommage à Örkény című emlékalbum 600 db számozott példányban jelenik meg. A három könyvet holnap délután 15 órakor mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol az egész nap a megemlékezés jegyében telik; a könyvbemutatót követően a Mi mennyi? — Örkény István százéves című kiállítással is várják az érdeklődőket.

Miután a tipográfus elkészítette a könyvhöz a tipográfiai tervet, a tördelő feladata ez alapján a nyomdakész állapot előállítása. Az elsőre monotonnak tűnő tevékenység azonban számos buktatót és szépséget rejt magában.

A tipográfiai terv elkészülte után következhet a tördelés. Hiába igaz, hogy a könyvkészítési munkamegosztásban a tipográfus „találja ki” a könyv stílusát, hiába kötik ezen felül a tipográfiai szabályok a tördelő kezét, mégsem gondolnánk, hogy ez kevésbé szárnyakat adó feladat, mert közismert, hogy egy jó tördelő a könyvkészítés megbecsült szakembere. A kapott szedési utasítás alapján ténylegesen formát kap a szöveg — stílusok, könnyen változtatható szabványok segítségével: a behúzások, a sorvégek, az elválasztások, a betűközök, a sortávok, a hasábok, a kiemelések. Összességében nem egyhangú feladat, de azért itt is, mint minden munkában akad unalmasabb kötelesség is, többek között a tördelő feladata a korrektúrát követő visszajavítás is. Fontos leszögezni, hogy a tördelő sem szerkesztői, sem korrektori feladatokat nem lát el. Ha jól teszi a dolgát, meglehet, a szöveget nem is értelmezi, nem is érti.

Hetek-hónapok óta folyik a szakmai és társadalmi vita az új Nemzeti alaptantervről. A tervezet átfogó elemzése, és különösen aktuálpolitikai kérdések feszegetése nem a mi asztalunk, azonban az számunkra is fontos, milyen változásokat hozhat az új NAT az irodalomtanításban.

Az első kérdés mindjárt az: hozhat-e egyáltalán? Szakértők — például a Magyartanárok Egyesülete — szerint ugyanis a kötelezően tanítandó művek száma túl magas, „az iskolák zöme örülhet, ha képes lesz a NAT-ban előírtak közvetítésére, vagy inkább csupán leadására”. Az egyesület szerint ezzel ismét hangsúlyossá válik a frontális oktatási módszer, mivel „ilyen mennyiségű anyagot csak kinyilatkoztatva lehet leadni”. Amennyiben az új NAT célja, hogy felkeltse az érdeklődést az olvasás, az irodalom iránt a diákokban, akik ezáltal felnőttként is aktív és értő olvasók lesznek — nos, az iskolai rohammunkával ez a célmegvalósítás minimum kétséges.

Persze nem túl épületes olvasmány- és olvasásélményekkel a korábbi tantervek égisze alatt is találkozhattak a tanulók. Emlékszem egy általános iskolai esetre, amikor az egyik — egyébként kitűnő tanuló — osztálytársam azért kapott négyes osztályzatot olvasásból, mert kétszer is megbicsaklott a nyelve a Hétszünyű Kapanyányimonyók nevének kibetűzésekor. Nem tudom, az azóta eltelt húsz évben „riogatja-e még” a diákokat ez a mesealak, s vajon jó-e az, hogy Arany László művéről csupán ez jut eszembe…