Egy hete Hernádi Mária A névre szóló állomás című kötetének bemutatóján jártam a szegedi Milleniumi Kávéházban. Irodalomtörténet. Kérdeztem példányszámot is. Kicsi, nem túl merész, de szépen fogy.

Hernádi Mária: A névre szóló állomás. Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei. Budapest, Szent István Társulat, 2012. 200.

A bemutató a „Milka” klubhelyiségében, a szerző tanárai, kollégái és tanítványai körében zajlott. Hernádi Máriát volt kollégája, Varga Emőke irodalomtörténész kérdezte nemrég megjelent második könyvéről. A névre szóló állomás irodalomtörténet-írás: a prózaköltemény mint műfaj, azon belül Nemes Nagy Ágnes prózakölteményeinek bemutatása. A témában magyarul eddig keveset publikáltak, a költő munkásságának ez a szelete szintén kevéssé ismert. Határműfaj próza és líra között, mely Nemes Nagynál inkább a líra felé billen. Sokáig úgy tudtuk, kilencet írt, nemrég hozták nyilvánosságra a Holmiban, hogy találtak egy tizediket.

Rendhagyó könyvbemutatót tartott pénteken az Agave Könyvek. Az apropót A szukkubusz dala című kötet megjelenése szolgáltatta.

Richelle Mead: A szukkubusz dala. Fordította: Török Krisztina. Budapest, Agave Könyvek, 2012. 340.

Az eseményre meglehetősen sokan eljöttek, a témából következően a legnagyobb számban a huszonéves nők képviseltették magukat. Bizonyára az is vonzó volt a leendő olvasók számára, hogy a kiadó 200 ajándék példányt ígért a megjelenőknek, ráadásul egy exkluzív illusztrációval is kedveskedtek a rajongóknak. Sőt a szerzőről, illetve a kiadóról szóló kvíz sikeres kitöltői további értékes nyereményekkel lettek gazdagabbak: az illusztráció dedikált példányát, bögrét és agavés sapkát, illetve könyvjelzőt kaptak.

A bemutató egyébként nem a klasszikus sémát követte, hiszen csak kevés szó esett a könyvről. Nyilván a szerzőt nehézkes lett volna Budapestre varázsolni, ám ilyen esetben a fordító és a szerkesztő beszélgetése is izgalmas lehet. Persze ez magában rejtette volna annak a lehetőségét, hogy túl sok információt osztanak meg a hallgatósággal, és elveszik az olvasás örömét. A kötetnek már megalakult a rajongói klubja a Facebookon, ahol további közönségtalálkozókat terveznek, amikor is a rajongóknak lehetőségük lesz friss olvasmányélményeiket megosztani egymással.

FONTos sorozatunkban egy fontos témára, a betűtípusokra pillantunk rá időről időre. Az első bemutatott betűtípus az unalmasan népszerű, barokk antikva csoportba tartozó Times New Roman volt. Lássunk most még egy látszólag érdektelen betűtípust: mostani írásunk főszereplője az Arial.

Kevés elnyűttebb betű van, mint az Arial. Az újgroteszk csoportba tartozó betűtípusra jellemző, hogy a betűk szabályos felépítésűek, arányosak, szélességük állandó. Szerkezeti jellemzőjük, hogy vonalvastagságuk többnyire állandó. A talpatlan (sans serif) betűtípusok azonban gyanúsak. Ez persze részben poén, de a papíron írt szövegre tényleg jellemző, hogy a talpas betűk olvashatóbbak, mert a talpak vezetik a szemet.

Az unalmas besorolást mégsem ezekkel, hanem azzal a ténnyel sikerült megszolgálnia, hogy korábban a Word alap betűtípus-beállítása az Arial volt. Magyar elterjedését ösztönözte az is, hogy eleinte nem minden betűtípusnak volt meg a teljes karakterkészlete, ami a magyar ábécé szempontjából nem lényegtelen kérdés. Az Office alapbeállítása most az Arial betűre sokban hasonlító Calibrit javasolja elamortizálni, de természetesen ez könnyen átállítható.

Mondanom sem kell, a könyvbemutató után igencsak kedvet kaptam a Z generá­cióhoz. Azóta közelebbről is megismer­kedtem a kötettel, és változatlanul meleg szívvel ajánlom ismerőseimnek.

Tari Annamária: Z generáció. Klinikai pszichológiai jelenségek és társadalom-lélektani szempontok az információs korban. Budapest, Tericum, 2011. 348.

A formás, sötét rózsaszín könyv a 350 ol­dalas terjedelem ellenére igen könnyű, köszönhetően az igényes papírválasztásnak. A borító hátsó füle elrejti a vonalkódot, az elsőre viszont nyugodtan jöhetett volna néhány figyelemfelkeltő idézet. A tipográfia tetszetős, mindössze azt a néhány árvasort illett volna kiküszöbölni, hogy a szakmabeli is elégedett mosollyal az arcán dőljön hátra olvasás közben…

…és hát lehetőleg ne egy járművön utazva. Merthogy a kötet akármennyire is légies megjelenésében, nem egy könnyed olvasmány. Ezzel azonban senkit nem szeretnék elriasztani, mindenképp megéri belefeledkezni, sőt a tartalom sok szempontból továbbgondolásra érdemes. Ha nem is tartozunk a Z generációhoz (vagyis nem 1995—2010 között születtünk), nem nevelünk ilyen korú gyermeket, és nem is oktatjuk őket semmilyen formában, akkor is nap mint nap találkozhatunk képviselőivel. Tudjuk, hogy minden generációnak megvannak a maga nehézségei, és a kamaszkor sosem könnyű, a Z-sek ellenben új kihívásokkal néznek szembe. Az Információs Korban rengeteg hír jut el hozzájuk, amit értelmileg többnyire fel is dolgoznak, érzelmi szinten azonban még nem elég érettek hozzá.

Megnéztük a dupla Szabó-filmet, a Szabó Magda Femina-díjas regényéből az Oscar-díjas Szabó István rendezésében készült mozifilmet, melynek főszerepét az Oscar-díjas Helen Mirren alakítja, és még a legkisebb epizódszerepben is Marozsán Erika jelenik meg. Hírességfaktor tízes.

Szabó Magda: Az ajtó. Budapest, Európa, 2012. 264.

Sokan meg fogják nézni ezt a filmet. A filmkészítők nem akarták a bevételt a véletlenre bízni. Szabó Magda csupa kiemelkedő műve közül a külföldön legismertebb, negyven nyelven megjelent regényt választották. A főszerepeket külföldön híres színésznők kapták. (Ha a női vonaltól rövid időre eltávolodunk: a legeslegkisebb szerepekben egyébként Jirí Menzel és Szabó István „tündökölnek”, amikor kórházi orvosként benéznek a beteghez. Ez egyben a film legviccesebb jelenete is.)

A nőktől két okból sem érdemes eltávolodnunk. Róluk szól a történet, és a színésznők azok, akik a vállukon elviszik a filmet. Miattuk érdemes beülni a moziba.

A szerzői kéziratból a lektor és a szerkesztő munkájának eredményeként előállt a kiadói kézirat. A könyv születésének következő nagy munkafázisában a tipográfus feladata a nyomdakész mű megtervezése, majd a tördelőé a nyomdai kézirat előállítása.

Manapság, amikor a számítógépeknek hála kis túlzással majd’ mindenki formáz szövegeket, a tipográfus/tördelő munkája nem tűnik olyan varázslatosnak. Ha írásunk végére — csakis a terjedelmi korlátok miatt — ennek ellenkezője nem válna nyilvánvalóvá, rögzítsük az elején, hogy a tipográfia titokzatos. Hogyan is tűnhetne különben a tipográfia egyszerre „ijesztő precizitást követelő szabályok összességének”, miközben mégis „valójában nagyon kevés dolog van, amit szabályként rögzíthetünk”.

Amikor a tipográfus kézbe veszi a kéziratot, a szerző éppen eljutott, el kellett jutnia arra a pontra, hogy lelki beállítottságtól függően nehezen vagy könnyű szívvel elengedte művét. A tipográfus feladata nem kevesebb, mint hogy olyan paramétereket (könyvméretet, betűtípust, betűméretet, formázási beállításokat, margóviszonyokat) válasszon, tervezzen, amelyek az olvasó részéről a szöveg megértését biztosítják. Munkájának elsődleges célja ugyanis a szövegben foglalt információ hatékony közlése. Az egyszerűség kedvéért írásunkban most elsősorban szöveges tartalomra gondolunk.

Az utóbbi évek programkínálata alapján bátran kijelenthetjük: az éjszakákat nem érdemes alvásra pazarolni. Láthattuk már, mit csinálnak a fürdők, múzeumok, könyvesek, kutatók, reklámzabálók vagy éppen a műgyűjtők lámpaoltás után. Idén csatlakoznak a sorhoz a teátrumok is, hiszen március utolsó szombatján mutatkozik be a Színházak éjszakája.

Igaz, a bemutatkozás még csak a fővárosra terjed ki, tehát ezt az első évet tekinthetjük amolyan tesztévnek. Tizenhárom budapesti színház vállalta, hogy „egyetlen éjszakára megváltozik minden”. Legalábbis a falaikon belül. Aki úgy dönt, felkeresi kedvenc színházát, ezúttal nem passzív néző lesz, hanem valódi résztvevő. Találkozhat az eddig talán csak színpadon látott művészekkel, és végre kiderül, mi van a színfalak mögött.

A 3D a festészetben ismeretterjesztő olvasmány a szó legnemesebb értelmében. Senkit ne tántorítson el, hogy a kötet a Képfilozófiák sorozat részeként jelent meg, mert előképzettség nélkül is élvezhető olvasmánnyal van dolgunk.

Nicolaas Matsier: 3D a festészetben. Fordította: Balogh Tamás. Budapest, Typotex, 2011. 380.

Amint azt a szerző is hangsúlyozza: nem művészettörténész, ez pedig több szempontból a kötet javára válik. Nem gyötri az olvasót hosszas elemzésekkel, hangvétele friss, nem tanult sémák mentén mozog, stílusa közvetlen, olvasmányos. Egyenesen szórakoztatónak találtam a művészettörténészek felé intézett apró fricskáit.

Fókuszban a trompe-l’oeil (franciából szó szerint „a szemet becsapó”, a továbbiakban ékes magyar átírással csak tromplöj), egy vizuális trükk, mely a kétdimenziós hordozó felületen háromdimenziós hatást kelt. Legköznapibb példa talán az a legyes piszoár, mellyel leginkább Amszterdamot megjárt férfiolvasóink találkozhattak (s amelynek gyakorlati haszna sem elhanyagolható).

Biblioterápiás foglalkozásnak adott otthont az EX LIBRIS Könyvtári Alapítvány március 1-jén. A Magyar Írószövetség Könyvtárában tíz résztvevő és négy megfigyelő Sarkadi Imre A gyáva című regényével foglalkozott Sóron Ildikó biblioterapeuta, könyvtáros vezetésével.

A biblioterápia régóta érdekelt minket. Egészen pontosan arra voltunk kíváncsiak már jó ideje: vajon mitől jó egy könyv? Végigkísérheti-e egy történet az életünket, mondhat-e mindig újat? Vajon mit keresünk, amikor újra és újra elővesszük? És mitől érint meg igazán? Elég, ha magunkra ismerünk, életünk egy-egy történésére, egy érzésre, egy fájdalomra, egy szerelemre, s így már megint csak önmagunkkal foglalkozunk? Most már tudjuk, egy biblioterapeuta minderre azt mondaná: naná, még szép, pont ez a lényeg. A lelked, a lényed, az, hogy önmagaddal foglalkozz. Engedd át magadon a művet, nyílj meg és hagyd, hogy hasson rád, hagyd, hogy gyógyítson. Sóron Ildikó már számos irodalomterápiás foglalkozást tartott, korábban futó sorozatának önálló kis csoportmagja is kialakult, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne várnának új érdeklődőket. „Nagyon fontos célja a könyvekkel gyógyításnak, hogy a művön keresztül a résztvevők közelebb kerüljenek önmagukhoz, merjék megélni és felvállalni érzelmeiket, hogy oldódjanak szorongásaik. Ma például különösen nagy öröm volt, hogy egy régi csoporttag, aki eddig csak passzív megfigyelő szerepet vett fel, most aktív résztvevőséget vállalt, s hozzá is szólt a beszélgetéshez.”

„Szép nő, jó könyv felvágatlanul antikváriumba a legritkábban kerül.” Kner Izidor nemcsak nyomdász és könyvkiadó volt, hanem maga is több könyvet írt. A különleges nevű híres könyvészről szóló írásunk reményeink szerint megfelelő hangulatot teremt a tavasz köszöntéséhez.

Kner Izidor 1860. február 5-én született Gyomán zsidó származású vándor könyvkötő családban. Nem csoda, hogy maga is a könyvkiadás mestersége felé fordult, hiszen a vérében volt a könyvek szeretete. Egyszemélyes könyvnyomdáját alig 22 évesen, 1882 júniusában alapította Gyomán. Ebből nőtte ki magát a hatalmas Kner-nyomda, amely 1898-ban már 1500 kiadványt kezelt.

A 20. század elején báli meghívók nyomtatásába kezdtek, amellyel nagy sikert arattak. Röpke Lapok címmel mintakönyvet is gyártottak, ami az 1904-es címlap tanúsága szerint minden hó 1-jén és 15-én jelent meg.