A 3D a festészetben ismeretterjesztő olvasmány a szó legnemesebb értelmében. Senkit ne tántorítson el, hogy a kötet a Képfilozófiák sorozat részeként jelent meg, mert előképzettség nélkül is élvezhető olvasmánnyal van dolgunk.

Nicolaas Matsier: 3D a festészetben. Fordította: Balogh Tamás. Budapest, Typotex, 2011. 380.

Amint azt a szerző is hangsúlyozza: nem művészettörténész, ez pedig több szempontból a kötet javára válik. Nem gyötri az olvasót hosszas elemzésekkel, hangvétele friss, nem tanult sémák mentén mozog, stílusa közvetlen, olvasmányos. Egyenesen szórakoztatónak találtam a művészettörténészek felé intézett apró fricskáit.

Fókuszban a trompe-l’oeil (franciából szó szerint „a szemet becsapó”, a továbbiakban ékes magyar átírással csak tromplöj), egy vizuális trükk, mely a kétdimenziós hordozó felületen háromdimenziós hatást kelt. Legköznapibb példa talán az a legyes piszoár, mellyel leginkább Amszterdamot megjárt férfiolvasóink találkozhattak (s amelynek gyakorlati haszna sem elhanyagolható).

A tromplöj hatásának kulcsa az az aha-élmény, melynek során rájövünk, hogy amit látunk, nem az, aminek látszik — ennélfogva tehát egyszeri és megismételhetetlen. Izgalmas műfaj, mely valójában csak abban a pillanatban létezik, amikor „leesik” — előtte és utána csak beszélni tudunk róla. Másnak mutatja magát, mint ami, s ez a törekvés a festészet alapvető természetére reflektál.

A kis légy memento moriként a piszoárnál jóval régebbi csendéletekre is leszállt már. Ezeket a légyottokat (ah, minő fordítói bravúr!) Matsier is bemutatja. Nem kell azonban minden tromplöj után ennyit bogarászni. A kötet lapjain találkozunk oltárképekkel, ablakon kikönyöklő figurával, sőt, a jó öreg Magritte-tal is. Monumentális trükkben sincs hiány: lesz itt ál-apszis, falfestményt festő falfestőről készült falfestmény és köztéren tátongó aszfaltrajz-gödör.

A fent említett bravúrtól eltekintve a fordítás itt-ott döcög, sokszor nem éreztem mögötte a magyar gondolatmenetet. Előfordult az is, hogy nem értettem a szerző dilemmáját. Szerintem például világos, hogy a genti oltár két „szobra” azért grisaille, mert ha a kornak megfelelően festett szobrok lennének, az agyonütné a tromplöjt. Az etológusokat viszont én is szívesen megkérdezném arról, mit váltana ki egy múzeumba bevitt állatból saját fajtársának képmása.

A szerző időrendben halad, elemzései alkotás- és alkotóközpontúak. Az illusztrációk jók, és képenként találhatunk ajánlott irodalmat a további tájékozódáshoz. A függelékben találhatók a témába vágó ún. „erős történetek”. Ez amolyan adalék, sztorizgatás a műfajról. A bemutatott nagyjából százhúsz mű főként Matsier hazája, a németalföldi festészet remekeit vonultatja fel, amit igazán nem róhatunk fel neki. A magam részéről csak a nyolcvanas években nálunk oly nagy népszerűségnek örvendő naplementés posztertapétákat hiányoltam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.