Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret. Fordította: Dunajcsik Mátyás. Budapest, Libri, 2012. 544.

Színhely: egy forgalmas vasútállomás Párizsban. Szereplők: egy árva kisfiú, egy könyvmoly kislány, egy mogorva játékboltos. Egyéb tényezők: órák, fogaskerekek, egy kulcs, egy furcsa rajz, egy rejtett üzenet és rengeteg titok.
A könyv szerzője „eredetileg” díjnyertes gyermekkönyv-illusztrátor, így nem csodálkozhatunk rajta, hogy A leleményes Hugo Cabret 284 eredeti rajzot tartalmaz, melyek szorosan kapcsolódnak a szövevényes, ám mégsem bonyolult történethez. A regény egyaránt érdekes lehet gyerekeknek és felnőtteknek.
És nem utolsósorban azt is meg kell említenem, hogy a könyvből készült Martin Scorsese-film 11 Oscar-jelölést kapott, amiből ötöt be is zsebelt a múlt hétvégi Oscar-gálán. (Mimo)

Fekete haj, lányos vonások, sminkelt arc, kék szemek — első ránézésre ez Brian Molko. A polgárpukkasztás mögött azonban a dalokból is kicsendülő őszinte érzelmek rejtőznek.

Kaththea Azzurra Rowland: Placebo. Sebzetten és összetörve. Budapest, Silenos, 2009. 202.

Magam is a Kegyetlen játékok betétdalaként felcsendülő Every You Every Me című számmal figyeltem fel a Placebóra. Aztán úgy alakult, hogy a 2010. szeptemberi koncertjük nézője, hallgatója lehettem. Valahogy mégis csak most, amikor a zenekarról szóló könyvet olvastam, kezdtem igazán megismerni őket.

A borítóról a frontember finom profilja néz ránk, s a kötet első fele valóban inkább Brian Molkóról szól, mint úgy egészében a Placebóról. A fiatal újságírónő próbálja minél közelebb hozni hozzánk ezt a különleges embert, emiatt leírása egyáltalán nem tárgyilagos, inkább érzelmeket ad át. A történet a kezdetektől indul: végigkövethetjük, hogyan élte Brian a gyermekkorát, mozgalmas ifjú éveit, bepillantást nyerhetünk út- és identitáskeresésébe. A Placebo megalakulását is az ő szemszögéből kísérhetjük figyelemmel. „Akkoriban rengeteg banda drogokról nevezte el magát, ezért a trió úgy döntött, egy olyan anyag nevét veszi fel, amely drog ugyan, de nem hat…”. Nos, itt talán mégiscsak tévedtek: a Placebo valamilyen hatást mindenkiből kivált.

Láttunk már kísértetkönyvtárat, de ilyet bizony még nem! Íme egy könyvtár-installáció, mely a magyar könyvtárak 1989 óta olvasatlan állományát modellezi.

A Halott könyvtárban a látogatót minden egy fiókkönyvtárra emlékezteti. A tárlatlátogató már az ajtóban egy csapásra könyvtárlátogatóvá, passzív befogadóból résztvevő megfigyelővé válik. Jó fogás. Ki itt belép, ötezer soha ki nem kölcsönzött könyv társaságában találja magát. Van ebben valami hátborzongató. Kicsit gettó, kicsit hullaház. Pedig nem szűk körnek szánt, elvetemült szakkönyvekről van szó. Egytől egyig az „átkosban” készültek és kerültek a polcokra, az általános érdeklődésű olvasóközönséget megcélozva, mégsem volt rájuk kíváncsi senki. Így, reflektorfényben, hirtelen érdekes lesz az, ami tegnap még nem volt az.

Állítólag minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Nos, ennek a kijelentésnek a boncolgatása messzire vezetne, viszont remekül párhuzamba állítható azzal a kevésbé közkeletű megállapítással, hogy minden jó könyv mögött áll egy szerkesztő. Korábban már megnéztük, hogyan kerül a kézirat a kiadóba, és ki az a lektor — lássuk tehát most azt, mit jelent könyvet szerkeszteni.

A szerkesztő az első elfogulatlan szem, aki a kézirattal találkozik. Érthető módon nem kötődik érzelmileg annyira a tartalomhoz, mint a szerző, szakszöveg esetén pedig „nem akad fenn” a kézirat szakmai megítélésén, mint a lektor.

Akkor mit is csinálhat a szöveggel? Röviden: bármit. Kicsit bővebben: bármit, amit a szerzővel el tud fogadtatni. Egy karakánabb személyiségű szerkesztő sem feledkezhet meg ugyanis arról, hogy a kézirat nem az ő szellemi munkája, tehát nem feltétlenül akkor végez jó munkát, ha gyakorlatilag újraírja a könyvet. Az azonban a szerkesztő dolga, hogy egységet formáljon a szövegből, tömörítse a mondanivalót ott, ahol szükségét érzi, vagy bővítést javasoljon, ha bizonyos részeket hiányosnak ítél.

Korábbi, Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című könyvéről szóló ajánlóm a férj, Csáth Géza istenítésével kezdődik. Férfiasan beismerem, engem is megszédített a zseni önpusztítását körbelengő orvosi romantika, az önmagával heroikus küzdelmet vívó kivételes férfi története. S bár érdekelt a nő, aki mellette élt, csak a zseni miatt. Most, hogy elolvastam a könyvet, kicsit árnyaltabb a kép.

Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Budapest, Kalligram, 2008. 300.

Konkrétan fél napig csak jöttem-mentem, s azon tűnődtem, most mit is gondoljak Csáth Gézáról. Pedig a könyvben végre megelevenedik az arctalan statiszta, a feleség alakja, ideje hát vele is foglalkozni — már amennyire lehet vele, csak vele, Csáth Géza nélkül.

Láttuk, mi mindent lehet művelni a könyvekkel, ami egyesek szerint szentségtörés, mások szerint művészet. Aki a praktikusság híve, másképpen is újragondolhatja a könyveket. Boncoljuk tovább a könyvek lehetséges funkcióit, ha továbbra sem olvasni szeretnénk őket.

A gondolatot a könyvről mint művészeti alkotás főszereplőjéről a kaposvári Játszó gyerekek nagyon aranyos szoborcsoport indította el, melynek egyik szereplője egy édes (elnézést, nincs jobb szó rá) olvasó kislány. Hát persze, miért éppen a könyvek és a benne, körülötte lebegő értékek ne lehetnének köztéri műalkotások tárgyai, társadalmi üzenetek közvetítői?

Bizonyosan két csoportba sorolhatók az emberek: aki járt már Velencében, és aki szeretne elutazni oda. Ezt még akkor is tekinthetjük alapigazságnak, ha nekem Itáliából Toscana, vizes-csatornás városból pedig Szentpétervár a nyerő.

Brodsky, Joseph: Velence vízjele. Budapest, Typotex, 2008. 127.

Azért választottam a Velence vízjelét olvasmányul, mert Brodszkij írta. (Ez a könyve angolos névátírással jelent meg, vélhetően, mert angol nyelven írta, de a szövegben nevét a magyar átírással használom.) Brodszkijt nem ismerem, de szerepelt egy remek könyvben, sőt picit nyomozni is kellett ott utána (ki az a Nobel-díjas, orosz származású író, aki kilencszázkilencvenhat január huszonnyolcadikán halt meg). A választás először nem bizonyult túl jó ötletnek, a szokásos családi könyvlenyúlós alapesetben ketten is belekezdtünk – szemöldökfelvonás, összenézés lett belőle.

Úgy látszik, a könyves és irodalmi világ megirigyelte a torkos csütörtök sikerét, mert az idei esemény előtt éppen egy héttel rendkívül gazdag és változatos „étlappal” kedveskedik az olvasóknak. Kedves könyvbarátok, torkoskodásra fel!

Bakonyi dinoszauruszok — Ősi Attila könyvének bemutatója a Magyar Természettudományi Múzeumban

A GeoLitera sorozat legújabb tagjaként látott napvilágot Ősi Attila paleontológus izgalmas kötete, a Dinoszauruszok Magyarországon. A szerző 11 év „kalandokkal teli krónikáját” foglalta össze, kezdve a 2000-es év tavaszával, amikor elsőként ő talált hazánk területén dinoszauruszmaradványokat. A könyv tudományos alapossággal és igénnyel megírt mű, mégis bátran ajánlható — a szakembereken túl — a paleontológia iránt érdeklődő laikusoknak is. 120 oldalon nyerhet bepillantást az olvasó a krétakori nyugat-tethysi szigetvilág ősgerinces élővilágába, valamint a lelőhely felfedezésének, majd feltárásának izgalmas körülményeibe.
A könyvbemutató 14 órakor lesz a Magyar Természettudományi Múzeum Semsey Andor termében (Budapest VIII., Ludovika tér 2—6.).

Sorozatunkban bepillantást nyújtunk a nap mint nap látott betűtípusok, betűcsaládok történetébe, működésébe és természetébe.

A napjainkra unalomig használt és bizony elhasznált Times New Roman születésekor cseppet sem volt unalmas. Megálmodója — ha egyáltalán mondhatom ezt minden fontok legföldhözragadtabbikáról —, Stanley Morison, annyira elégedetlen volt a The Times újság akkori tipográfiájával, hogy inkább saját fontot tervezett a lapban megjelenő hirdetésükhöz.

Többször kerültem már abba a helyzetbe, hogy amikor egy ismerősömnek elmeséltem, szövegek szerkesztésével, korrektúrázásával foglalkozom, gondolkodás nélkül rávágta: „Aha, szóval lektorálsz.” Nem, én nem lektorálok. Mindjárt elmagyarázom, miért nem.

Először is az Idegen szavak és kifejezések szótárához fordultam, hogy megtudjam, mi is a „probléma” a lektor szóval. A kötet három jelentést ad meg. Első értelmében idegen nyelvet oktató egyetemi vagy főiskolai előadóként definiálja. Második jelentése szerkesztő, vagyis az a személy, aki a kéziratokat elbírálja, esetleg kiadásra előkészíti (és nemcsak könyvkiadóban, hanem színházban, rádióban is!). Harmadik értelmezése pedig az a szakértő, aki a kiadásra benyújtott írásról véleményt mond. Itt már kezdtem sejteni, miért gondolhattak engem lektornak.