Egészen véletlenül került a kezembe ez a könyv, pontosabban mindjárt négy kötet. Agatha Raisin esetei ugyanis egy sorozat, amelynek első négy része jelent meg magyarul, míg az angol kiadó már a huszonkettedik kötetnél jár. Ahogy az a borító alapján is várható, könnyed olvasmánnyal, igazi strandon előkapós történettel van dolgunk, ami akár még élvezetes is lehet — ha nem várunk ennél többet tőle.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite. Fordította: Sárközy Elga. Budapest, Ulpius-ház, 2011. 342.

A történet valós és beazonosítható helyszíneken játszódik, amit én elkötelezett Anglia-rajongóként igen nagyra értékeltem. A Londonból vidékre költöző, középkorú reklámszakember, Agatha korán megkezdett nyugdíjas éveit a közép-angliai Cotsworlds térség egyik festői falujában tervezi eltölteni, ahol a beilleszkedés reményében benevez a helyi pitesütő versenyre. Süteménye azonban a zsűri elnökének halálát okozza, Agatha pedig nyomozni kezd: biztos, hogy szerencsétlen baleset történt?

Dióhéjban ennyi az első rész története, amelynek szálai — talán nem árulok el nagy titkot — nem vesznek túlságosan váratlan fordulatot. A könyvről először Agatha Christie regényei jutottak eszembe, de azonkívül, hogy a főhőst szintén Agathának hívják, aki vidéki élete kezdetén felfedezi névrokona detektívregényeit, illetve maga is nyomozásba kezd, nem sok közös vonás figyelhető meg.

Tudjuk: a jó borító fél siker. Talán kicsit több is. A lakberendezési és lifestyle magazinok kávézóasztalkái tele vannak szebbnél szebb példányokkal. A külső persze nem minden — ahogy a kiadás minden fázisában, itt is számolnunk kell adottságokkal és kötelezettségekkel.

A borító részeit szakmai berkekben csak B1 (borítócímoldal), B2 (a borítócímoldal rectója, azaz hátoldala), B3 (a hátsó borító belső oldala), illetve B4 (a borító hátoldala) néven emlegetik. És persze van még a gerinc, melynek fontossága gyakran elhanyagolt, pedig egy könyvespolcon először azzal találja magát szemben az olvasó.

Mi kerül a borítóra? Nem kétséges, hogy a B1-en ott a helye címnek és a szerző(k)nek vagy szerkesztő(k)nek, az esetleges sorozatcím­nek, a kiadó nevének és/vagy logójának, illetve egyéb — semmi esetre sem önkényes — grafikai elemnek. Tudományos kiadványok esetében ez utóbbi mellőzhető. Az alcím itt nem szerepel, azzal majd a címoldalon találkozik először, aki eljut odáig. Nem tanácsos továbbá feltüntetni a kiadás évét sem, hiszen az idei könyv hamar tavalyivá válik, és ugyan ki szeretne tavalyi könyvet? Fontos, hogy a borító szöveges részei is grafikai elemként funkcionálnak, elrendezésük tehát nem lehet esetleges. Az aranymetszés szem előtt tartásából itt sem lehet nagy bajunk.

Véget ért a 83. Ünnepi Könyvhét, aminek hála kis társaságunk értékes kiadványokkal gazdagodott. Mind tudásunk gyarapítására, mind szellemünk művelésére, mind lelkünk megérintésére alkalmat kínálnak.

Hogyan parancsoljunk szenvedélyünknek?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden szenvedélytől mentesen élem az életemet. Könyvvásárlási szenvedély — azt sem tudom, mi az. Az Ünnepi Könyvhét szombati napjára például előre rögzített szabályok és konkrét pénzügyi keret ismeretében mentem.

A közösségi médiának hála kinéztem Malcolm Gladwell HVG Könyvek által kiadott Ösztönösen című, A döntésről másképp alcímű könyvét. Mert hát lehet-e ellenállni egy ilyen beharangozó szövegnek rohanó világunkban, amikor folyton döntéseket kell hozni: „Lehet-e az első blikkre meghozott döntés ugyanolyan jó, mint a hosszas tervezés és gondolkodás utáni?” Szintén a HVG standjánál sikerült még a Steve Jobs a prezentáció mestere — húgom érdeklődése és elvei szerint alap — művet beszerezni, kezdtünk elégedettek lenni. Laza séta a szabadtéri mini könyvesboltok között: tízéves unokaöcsinek muszáj volt beszerezni az Obádovics matematika 103. sorszámozott példányát, hiszen a szép könyv szeretetét (vagy a kultúrsznobságot) sosem korai a gyerekbe belenevelni.

Lassan lehetne éjszakák éjszakája is, annyi különleges éjszaka van. Csak a blog témájába illeszkedők közül: van Könyvek Éjszakája, Színházak Éjszakája, Európai Irodalom Éjszakája, Múzeumok Éjszakája — kétségtelen, hogy rohanó világunkban meg kell hosszabbítanunk a nappalokat. Valahogy így.

Szinte statisztika

Megkockáztathatjuk azt a tudományosan teljesen megalapozatlan, de vélhetően erősen valóságszagú kijelentést, hogy akad, aki több időt tölt múzeumban ezen az egyetlen éjszakán, mint az év többi napján. Mindenesetre kevés ember van, aki ne tudná, mi ez. Magyarországon immár 10. esztendeje.

Kíváncsiságból kitekintő

Ha az első helyet kell kiosztani, nem szabad elfelejtenünk, hogy Szentpéterváron, annak fővárosi időszakában, az elit körében szokás volt a fehér éjszakák alatt éjszakába hajlóan kulturális eseményeknek hódolni. Valószínűleg a sötétség hiánya miatt nem őket tekintjük ebben úttörőknek. Egyes információk szerint az első múzeumok éjszakáját még Múzeumok Tavasza néven Franciaországban rendezték, 1999-ben. Máshol az első Múzeumok Hosszú Éjszakája program helyszínének Berlint jelölik meg, 1997-es évszámmal.

NemKönyv. Ne olvasd, csináld! Budapest, Manó Könyvek, 2012. 176.

Sokan úgy vásárolnak könyvet, hogy tüzetesen szemrevételezik: semmi karcolás, szamárfül vagy egyéb, használatra utaló jel ne legyen rajta. Persze, ha ajándéknak szánjuk, érthető. Engem azonban sose zavart, ha kicsit ütött-kopott, a boltban régóta hánykolódó példány került a kosaramba, majd a könyvespolcomra. A könyvtári könyveket pedig kifejezetten szeretem. Azokon érezni, hogy már sokaknak okoztak örömöt-bánatot, adtak erőt-útmutatást, tanítottak vagy éppen szórakoztattak. Az itt-ott aláhúzott mondatok, a néhol kicsit meggyűrődött lapok, a véletlenül odafröccsent folyadékcseppek okozta hullámok sokak számára mégis eretnekségnek tűnnek. Nem úgy a NemKönyv esetében. Végre egy könyv, ami pont arra van kitalálva, hogy mindent csináljunk vele, amit egy könyvvel nem „szabad”! A kötetben 86 utasítást találunk arra nézve, hogy milyen „bűnös” dolgot is tegyünk vele, többek között használjuk frizbiként, vagy trancsírozzunk széjjel egy oldalt. A könyv tehát megvásárlásakor még egyáltalán nincs kész — „használat” során nyeri el végleges formáját, így minden egyes darab egyedivé válik. És ha kedvünk támad ezt a folyamatot még le is videózni, majd elküldjük a szerkesztőknek, egy nyereményjátékon is részt vehetünk. (Nerina)

Számokkal a betűkről.

Május 31-én Jász Attila Csendes Toll élete című könyvének bemutatóján jártunk, ahol Horváth Bence és Papp Máté beszélgetett a szerzővel. Akik részt vettek a Hadik Kávéházban tartott eseményen — nem kevesen —, bepillantást nyerhettek egy kacskaringós pályájú indián életébe, gondolataiba, s elhangzott néhány fontos, világító mondat is.

Rézbőrűek és sápadtarcúak

Honnan ered az indiánság? — hangzik el az első kérdés. S Jász Attila mesélni kezd gyerekkorról, Winnetou-regényekről, útkeresésről. Vegyész családból származik, a cél tehát világos: ő is vegyész lesz. Azonban hamar kiderül, őt József Attila jobban érdekli, mint a kémia. A katonaság idején „kultúros”: színházat szervez, zenél. A szülői nyomásra elkezdett vegyipari egyetemen már hiába is próbál megfelelni. „Valami el van döntve”.

„Nem akartam soha irodalmi izé lenni”

Mint ahogy vezető, főszerkesztő sem. A kultúrmisszió első állomása egy bakonyi falu kultúrháza, könyvtára, ahol jöttére felbolydul az élet. Színjátszó kört szervez, rockbandát a falusi gyerekekkel. Keresi önmagát. Később Tatára költözik, az Új Forrás irodalmi folyóirat szerkesztője, majd 2010-től főszerkesztője. „Nem irodalmat csinálni [a cél], hanem olyat, amit csak mi tudunk” — misszionáriusként, közvetítőként a világ jobbításáért. Az irodalmon túl. Számára egyszerre fontos az újítás és a hagyomány: „Sose szűnjetek meg emlékezni!”

Ma veszi kezdetét az a kétnapos olvasásnépszerűsítő konferencia, melyet a Magyar Olvasástársaság Az olvasás sokfélesége címmel rendez.

Biztos, hogy ugyanarról a könyvről beszélünk? — fordult már meg sokunk fejében egy-egy olvasmányélmény megosztása közben. Azt már jól a szánkba rágták, hogy egy műnek nincs egyetlen üdvözítő értelmezése, de pontosan miért is nincs? Egyszerűen csak másképp vagyunk huzalozva? Nem csak szociálisan, kulturálisan, de biológiailag is? A Magyar Olvasástársaság (van ilyen!) ma kezdődő konferenciája ezt a kérdéskört vizsgálja. Lesz barátkozás a kortárs irodalommal, lesz szó a már általunk is tárgyalt biblioterápiáról, a sokat emlegetett szövegértésről, vallásos és világi olvasás különbözőségeiről, együtt-olvasásról, olvasási divatokról, autizmus és olvasás összefüggéseiről, arról, vajon hogyan alakul a kötelezőolvasmány-kánon, és hogy az olvasás többek között milyen mélyen biológiai jelenség is. Reményeink szerint tehát arról, hogy a sokféleség jó, a sokféleség örömforrás — az olvasásban is. A rendezvény aktualitását a küszöbön álló, sokat vitatott oktatási reform adja. Itt tájékozódhatunk a helyszínekről és programokról, s többek közt az előadások absztraktjaiba is belenézhetünk.

Hogyan tegyük közkinccsé a tudományos felfedezéseket? És ez miért is nem működik ma Magyarországon?

Napjainkban átalakulóban van a tudományos eredmények publikálásának helyzete. Jelenleg ugyanis nem elég magát a felfedezést megtenni, az is akadályokba ütközik, hogy az információ eljusson a szakmabeliekhez. A tudományos folyóiratokért a kiadók egyre magasabb előfizetési díjat kérnek, és a szakkönyvekhez sem lehet ingyen hozzájutni. Ezen az állapoton szeretne változtatni a Science Europe azzal a döntésével, hogy a tudományos folyóiratokat szabadon hozzáférhetővé kell tenni. Mint Pálinkás József, az MTA elnöke tájékoztatott, a tervek szerint a kutatóknak publikációs díjat kellene fizetniük — ezzel fedeznék a kiadási költségeket –, és a továbbiakban a folyóiratokhoz bárki szabadon hozzáférhetne.

Ha most eltekintünk attól, hogy a publikáló honnan teremti elő a pénzt a megjelentetésre, érdemes kicsit elgondolkodni azon, mire is fordítják ezt a pénzt. A folyóirat-szerkesztőségekbe beérkező cikkeket először is lektoráltatják. Van, hogy a lektor változtatásokat kér a szerzőtől, akár többször is visszadobhatja a cikket, mielőtt egyáltalán elfogadná. A lektorált cikkekből a szerkesztő összeállítja az adott folyóiratszámot, amit aztán betördelnek, korrektúráznak, majd egy nyomdában kinyomtatnak, és végül a kész számot értékesítik. A kiadó költségei nagyban függenek a folyóirat terjedelmétől és külalakjától, de hazai viszonylatban átlagosan fél–egy millió forintról beszélhetünk. Minél inkább szakmai az előállított lap, annál kisebb olvasóközönségre tarthat számot — tehát a kiadó eladásból származó bevételei egyre csökkennek, míg az előállítási költségek nem változnak.

Azt nem mondanám, hogy minden könyve nekem íródott, de vannak sorai, amelyek egyszerűen szíven ütnek. Hogy ezek a gondolatok közhelyesek? Meglehet. Csak annyira, mint amennyire közhelyes az ember egy szerelmi bánatban, egy barátságban, egy sóvárgásban, egy elvágyódásban, egy elvesztésben, egy megtalálásban. Az élet dolgaiban. Márai Sándor sikerének titkát dr. Mészáros Tibor, a Márai-hagyaték kezelője kutatta az Írószövetség könyvtárában 2012. május 22-én, egy záporos délutánon.

Záporoztak az információk is, nem vitás, dr. Mészáros Tibor a titkok tudója. Márai-ügyben mindenképpen. Magával vitt bennünket, együtt kutattuk-kerestük, mi is a titka, mitől olyan ellentmondásos a megítélése, miért olyan népszerű külföldön, s miért fanyalognak a honi kritikusok.

Mit találnak meg az olvasók soraiban? Vagy inkább a sorok közt?

Az egyik lehetséges titok látszólag nagyon egyszerű: élethelyzeteinkre, meghasonlottságunkra, érzéseinkre, megoldhatatlannak tűnő határ- és döntéshelyzeteinkre ismerünk, s olyan elevenné válik minden pillanat, mintha velünk történne. Hát kell ennél nagyobb vonzerő? — kérdem csak úgy halkan.