Sokat gondolkodsz „Mi lett volna, ha...?” típusú kérdéseken? Vagy éppen azzal a szöveggel nem teszel semmit, mert „Majd ha a körülmények ideálisak lesznek...”, úgyis minden megoldódik? Akkor a mindfullness irányzatot neked találták ki.

Szondy Máté: Megélni a pillanatot. Mindfullness, a tudatos jelenlét pszichológiája. Budapest, Kulcslyuk Kiadó, 2012. 236.

A sokkoló ténnyel már a könyv fülszövegében találkozhatunk: „kutatások szerint az átlagember ébren töltött idejének 47%-ában gondolatai elkalandoznak attól, amit tesz”. De hogy mi is ezzel a probléma? Az, hogy „amikor elménk elkalandozik, kevésbé érezzük magunkat elégedettnek, mint amikor jelen vagyunk a pillanatban.” Persze az egész jelenség visszavezethető a mai kor három jellemzőjére: halmozott médiafogyasztás (kutatások szerint 1980 és 2008 között 350%-kal nőtt a fogyasztott információ mennyisége), tevékenységtársadalom (állandóan foglalatoskodni kell valamivel) és multiaktivitás (egyszerre több dolgot csinálunk). Ezeknek sok pozitív hozadékuk is van, a könyv azonban azzal foglalkozik, hogy az elkalandozás milyen negatívumokkal járhat, és mit lehet tenni azért, hogy tudatosabban éljük az életünket.

Belső-Londoni Keltető- és Kondicionáló Központ, Érzelmi Manipulációs Központ, embergyár és egy arra épülő társadalom. Huxleyt olvasok éppen. Egy rémületes, Szép új világba csöppentem.

Aldous Huxley: Szép új világ. Fordította: Totth Benedek. Budapest, Cartaphilus, 2008. 320.

Vonzás és taszítás, ilyen a viszonyom az utópiákkal. Érdekel, mivé fejlődhet a világ, hogyan manipulálhatja az emberek, akár az én életemet is, a hatalom, a diktatúra, a tudomány. Ugyanakkor iszonyattal tölt el minden, amit ezekben a művekben olvasok: egyszerűen félelmetes, hogy kialakulhat egy embergyár és egy arra épülő társadalom. Még jó, hogy ilyen csak a filmekben és a könyvekben van…

Huxley könyvében egy tökéletesen működő, a végletekig gépesített világba csöppentem, ahol az embereket futószalagon „gyártják” a keltető és kondicionáló központban. Itt eleve elrendelik a sorsukat, hiszen szellemi képességük a szalagon eldől azzal, hogy mennyi vegyi anyagot fecskendeznek a lombikjukba. Aztán a különböző értelmi képességekkel rendelkező egyedek mind szépen megtalálják a helyüket a világban. Nem vágynak többre, szebbre, jobbra, minden úgy jó, ahogy van, hiszen születésüktől fogva a teljes elégedettségre, a tökéletes boldogságra kondicionálják őket. Hát persze, egy ilyen társadalomban nincsenek konfliktusok, nincsenek magányos, depressziós emberek, nincs féltékenység és nincsenek mély érzések se.

A főhős, John, még nem került elő. Tudom, ő egy hagyományos társadalomban született „vadember”, aki, kilóg majd a sorból, a civilizált tökélyből. A deviáns, aki talán megpróbálja majd túlélni a tökéletes boldogságot. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki.

Ha A legyek ura nemcsak első, hanem egyetlen regénye lett volna, William Golding akkor is beírja magát az irodalom halhatatlanjai közé. Több mint húsz kiadó utasította vissza a kéziratot, mire egy szerkesztő végre látott fantáziát a történetben, s a könyv megjelenhetett. Golding ekkor már 43 éves volt, és egy csapásra híres lett.

Vajon mi lett volna, ha az a bizonyos szerkesztő szintén „visszadobja” az írást? Golding továbbra is angoltanár marad, verseket fabrikál, majd visszavonul egy cornwalli kis faluba, és legföljebb a fióknak ír második világháborús emlékeiről? Tényleg ilyen kevés választja el az irodalmi Nobel-díjat az ismeretlenségtől?

Szerencsére nem így történt, olyannyira nem, hogy az 1954-ben megjelent A legyek ura hamarosan önálló életet kezdett élni: többször megfilmesítették, színpadra állították a tizenéves angol fiúk sorsának alakulását a lakatlan szigeten. A történet korántsem ifjúsági regény, egy újabb Robinson Crusoe — aki így olvassa, éppen csak a felszínt súrolja. Némiképp Ballantyne A korallsziget című regényének „újragondolása”, egy sokkal kevésbé idillikus ábrázolása annak, hogyan boldogul egy csapat fiatal a civilizációtól távol. Megmarad-e valami a távoli otthon társadalmi normáiból, vagy óhatatlanul elembertelenednek? A regény kötelező és kihagyhatatlan olvasmány — a rövidített tartalom nem ér! Felnőttként erősen ajánlott az újraolvasása, hiszen a történet telis-tele van utalásokkal, szimbólumai ekkor juthatnak el az értő olvasóhoz.

Ha azt hinnénk, hogy egy ilyen átütő első siker után a szerzőben már nem maradt mondanivaló, tévedünk, bár az igaz, hogy A legyek urát túlszárnyalni nemigen lehetett. Ennek ellenére szinte évente jelent meg egy-egy új írása. Az utódok, A piramis vagy A torony mind-mind az emberi természet alapvető mozgatórugóit vizsgálják egy kitalált történetbe ágyazva. Írójuk haditengerészeti múltja és klasszikus irodalmi tanulmányai majd’ minden műben tetten érhetők.

William Golding munkásságáért Nobel-díjat kapott, öt évvel később pedig II. Erzsébet lovaggá ütötte. 1993-ban hunyt el.

Nemrég egy nehezen beszerezhető mesekönyvet rendeltem meg egy jó hírű online antikváriumtól, és néhány nap múlva egy dohos, nyirkos példány érkezett. Először feltettem a polcra, de a mellette pihenő kedvenc új könyvem is dohos lett tőle. Aztán a teraszra száműztem, ahol jár a levegő, és néhány hét (!) alatt végre kiszáradt. Ekkor kezdtem el a helyes könyvtárolásról olvasgatni.

Vannak gyűjtők, akik minden könyvből kettőt vásárolnak, egyet a polcnak, egyet maguknak. Én nem ilyen vagyok. Nincs könyvtárszobám, szeretek ceruzával a margóra írni, és olvasás közben teát inni. Nem bánom, ha a könyveim kissé elhasználódnak, de a magam módján szeretnék jól bánni velük. Gyakorlatias és könnyen betartható tanácsokat kerestem. Abban láthatóan mindenki egyetért, hogy kerülni kell az étel és az ital közelségét, hogy legyen tiszta a kezünk, és hogy könyveinket óvjuk a háziállatoktól. Lássunk néhány használható, kevésbé egyértelmű alapelvet:

Nem tudnék hatásosabb címet kitalálni írásomnak, mint a könyv címe. Eddig mindenki kölcsönkérte, aki a kezemben látta: volt, aki első látásra — a címet látva; akadt hiszékeny — a fülszövege miatt; s volt, aki meggyőzés hatására — rövid, érdeklődést felcsigázó kedvcsináló mese alapján.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Budapest, Geopen Kiadó, 2009. 368.

Ismerős a helyzet, amikor az olvasót megkérdezik, milyen a könyv, amit éppen közösségben olvas. Ha nem szeretjük, hogy a figyelmünket a könyv milyenségét firtató érdeklődéssel elvonják, akkor vagy ne olvassunk buszon, edzés előtt, utcán, vagy csomagoljuk be a könyvet — bár utóbbi esetben ellentétes hatás is elérhető.

Barbery könyvével nagy szerencsénk van, a frappáns címe mellett segít a fülszöveg keretes írása is: „A fiatal szerző e különleges regénye egy csapásra világhírű lett. Letehetetlenül izgalmas, tele bölcsességgel, humorral, életszeretettel és eleganciával.” Ha szkeptikus kíváncsival találkozunk („mindegyik könyvről ezt írják”), akkor jöhet a miről szól a könyv szöveg maximálisan leegyszerűsített változatban. A könyv pedig egy párizsi luxus magánpalota 54 éves (saját bemutatkozása szerint csúnya, kövérkés, tyúkszemes), szegény származása ellenére a művészeteket és az irodalmat kedvelő házmesternőjéről és egy 12 éves, 13. szülinapját öngyilkossággal ünnepelni szándékozó gazdag kiskamasz lakóról szól, akik mindketten rejtőzködve próbálják titkolni intelligenciájukat. A harmadik fontos szereplő, a házba költöző nagyon gazdag japán azonban átlát rajtuk.

Volt már itt divat, sör, zene és szerelem, ezúttal azonban az irodalom költözik be egy estére a Szépművészeti Múzeumba. A Múzeum+ rendezvénysorozat keretében 2012. szeptember 13-án íróké, írópalántáké és irodalombarátoké a terep.

Aki lelkes rajongója a Múzeumok éjszakájának, az bizonyára felfedezte már magának a havonta egyszer megrendezésre kerülő Múzeum+ rendezvényt. Ezeken az estéken ugyanis a Szépművészeti hosszabb nyitva tartással, 18 és 22 óra között különleges programokkal várja az érdeklődőket.

Már önmagában is érdekes lehet a Műkincsek és bűnesetek című időszaki tárlat, ami ellopott, majd sikeresen visszaszerzett műkincseket mutat be a nagyközönségnek. Na de ha Lackfi János költő vagy éppen Gryllus Dániel zeneszerző kalauzolja végig az embert a termeken, egészen új szemszögből nézheti végig a kiállításokat. „Jelképek erdején át...” címmel pedig Jalsoviczky Sára és Mácsay Krisztina vezeti végig az érdeklődőket a múzeum gyűjteményén.

Miközben e sorokat írom, javában tart a Nyelvparádé programsorozat Budapesten, a Millenárison. Elképzelem, ahogy az érdeklődők kószálnak a standok között, lapozgatják a különböző nyelviskolák prospektusait, és beleássák magukat a tankönyvek, szótárak, szótanuló kártyák zavarba ejtően széles kínálatába. A magabiztosabbak talán még egy anyanyelvi tanárhoz is odamerészkednek, vagy próba­nyelvvizsgán mérik fel aktuális tudásukat. És remélik, tudják, hiszik, hogy az idegennyelv-tanulás azért nem is olyan rettenetes elfoglaltság — lehet akár hobbi is.

Hevesi Mihály: Autoritmia. Hogyan tanuljunk nyelvet kedvenc filmünk, regényünk, zenénk és érdeklődési körünk alapján? Budapest, SzépNap Könyvek, 2012. 192.

Ez utóbbi megközelítésből született az Autoritmia című módszertani könyv, amely az egyéni érdeklődési kört alapul véve igyekszik a nyelvtanulást mint szórakoztató és kihívásokkal teli tevékenységet bemutatni. Igazából a szerző korábbi könyve, A nyelvtanulás művészetéről is ezt a témát boncolgatta, de akkor még inkább az elméletek talaján maradt a mondanivaló, szemben az Autoritmiával, ami már nagyon is gyakorlatias.

Hogyan ébresszük fel és tartsuk meg magunkban a motivációt a nyelvtanulásra, ami — lássuk be — egy életprogram? Nem hiszem, hogy különösebben megdöbbentő az a feltételezés, hogy ha kedvenc elfoglaltságainkat — olvasmányainkat, zenéinket, szabadidős hobbijainkat — beépítjük a nyelvelsajátításba, könnyebben ragad ránk a nyelv, mintha csupán külső kényszerből, egy unásig ismert, személytelen tankönyv leckéin szenvednénk végig magunkat. Noha ezt legtöbbünk tudja, kevesen vesszük a fáradságot akár még kipróbálni is.

Szeptember 8-a az írástudás világnapja. Idegen nyelveken az Írástudatlanság Elleni Küzdelem Világnapjának megnevezésében szereplő szavak — literacy, грамотность — a műveltségre erősebb asszociációt eredményeznek, mint a magyarban. Az írástudás ugyan még nem tekinthető a műveltség bizonyítékának, de most mégis ez foglalkoztat. Az írni és olvasni tudás.

Bár az írni nem tudást a műveletlenség egyik jelének tekintjük, állítólag több nagy elme nem tudott írni. Csámcsogni ezen a hatásvadász kijelentésen mégsem fogunk, nem nagy szám: a középkori királyok többsége nem írt. Ott volt nekik a pecsét (ez olyasmi, mint a digitális aláírás). Voltak hangok a 20. század második felében, amelyek szerint egyes országokban szinte felszámolták az analfabetizmust, ám ne legyenek illúzióink: az emberek nagy része ma sem tud olvasni és írni, ezzel sokkal kisebb az esélye egy civilizált életre. Az elszomorító legfeljebb az lehet, hogy a tendencia ellenkező irányú, mint várnánk: romló. És itt most nem az állítólagos, sokakat hideg borzongásban tartó, amúgy részben félreértett amerikai döntésre utalok, miszerint a kézírás (valójában a folyóírás) felesleges, elegendő, ha géppel, szövegszerkesztőn tud írni a kisdiák.

Ken Follett: A megfagyott világ. Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin. Budapest, Gabo, 2012. 932.

A Ken Follett-rajongóknak jó hír, hogy a hónap közepén jelenik meg az Évszázad-trilógia második része. Két év után végre tovább izgulhatunk az első kötetben (A titánok bukása) megismert szereplők, illetve azok leszármazottai életéért.
A könyv az 1930-as évek elejétől 1949-ig kalauzolja az olvasót a történelem útvesztőiben. A II. világháború történéseit, a békekötés eseményeit, az atombomba pusztítását öt család (angol, amerikai, walesi, német, orosz) kalandjain keresztül szinte dokumentumszerűen, de mégis lebilincselően írja le a szerző — ahogy azt már eddigi könyveiben is megszokhattuk.
Sajnos a trilógia befejező kötetére ismét két évet kell várnunk, de addig is itt a majd ezer oldalas második kötet, és talán az elsőt sem árthat újra és újra fellapozni.

Furcsa meghatottsággal nézegettem az 1473-ban készült első, Magyarországon nyomtatott könyveket. Nem érezhettem az illatukat, nem érinthettem meg őket, mégis. Varázslatos volt, még csak belegondolni is, hogy pár száz méterrel odébb, és vagy ötszáz évvel ezelőtt készültek. Hm... hát Ti voltatok az elsők...

„Ez a három könyv 137 éve nem volt egy térben” — kezdte rendhagyó előadását 2012. szeptember 1-jén Farkas Gábor, az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának vezetője a nemzeti könyvtár aulájában. A három könyv pedig Hess András Budai Krónikájának két hazai példánya és Julius Caesar A gall háború című műve, amellyel az egyik példány egybe volt kötve. (A könyvgyűjteményi kincsek a Magyar Nyelv és a Magyar Könyv Ünnepe programsorozat részeként voltak megtekinthetőek.) A sodró lendületű előadást nehéz lenne visszaadni, s talán nem is szükséges, mert Farkas Gábor izgalmas írása szerencsére elérhető a nemzeti könyvtár blogoldalán. Rejtélyek, kalandok, kérdések az ajánlás körül, kinek szólt az első, miért kellett újraszedni, vagy hogy hogyan próbálta meg Széchényi Ferenc bármi áron megszerezni a Hess-nyomtatványt Jankovich Miklós műgyűjtőtől, „aki három zsidón és öt görögön is túltett”. Megtudhattuk azt is, hogy jó Mátyás királyunk egyes kutatók szerint ugyan ismerte a könyvnyomtatás előnyeit, de gyönyörű kódexeivel csak a látogatóit akarta elkápráztatni, leplezve ezzel is kisebbrendűségi érzését származása miatt. Szívet melengető érzés volt megtudni azt is, hogy a Budai Krónika fennmaradt további nyolc példányát nagy becsben őrzik a világ minden táján.

Persze óhatatlanul eszembe jutott a Gutenberg-galaxis, amelynek köszönhetően tudósok, művészek gondolatai váltak hozzáférhetővé. A könyvről könyvre épült katedrális és a könyv saját tudományágai: a könyvtártudomány, a könyvészet, a bibliográfia. Porosnak hathat erről elmélkedni a digitális könyv hódító hadjáratának közepette, de mégis. Ütközik a Gutenberg-galaxis a Neumann-galaxissal, remélem, nem lesz győztes. Csak mi. S akkor nyomtatott és digitális könyv hosszú ideig élhet még egymás mellett, megtalálva saját olvasóit.