2012.09.10. 07:00
Autoritmia — a nyelvtanulás mint hobbi
Miközben e sorokat írom, javában tart a Nyelvparádé programsorozat Budapesten, a Millenárison. Elképzelem, ahogy az érdeklődők kószálnak a standok között, lapozgatják a különböző nyelviskolák prospektusait, és beleássák magukat a tankönyvek, szótárak, szótanuló kártyák zavarba ejtően széles kínálatába. A magabiztosabbak talán még egy anyanyelvi tanárhoz is odamerészkednek, vagy próbanyelvvizsgán mérik fel aktuális tudásukat. És remélik, tudják, hiszik, hogy az idegennyelv-tanulás azért nem is olyan rettenetes elfoglaltság — lehet akár hobbi is.
Hevesi Mihály: Autoritmia. Hogyan tanuljunk nyelvet kedvenc filmünk, regényünk, zenénk és érdeklődési körünk alapján? Budapest, SzépNap Könyvek, 2012. 192.
Ez utóbbi megközelítésből született az Autoritmia című módszertani könyv, amely az egyéni érdeklődési kört alapul véve igyekszik a nyelvtanulást mint szórakoztató és kihívásokkal teli tevékenységet bemutatni. Igazából a szerző korábbi könyve, A nyelvtanulás művészetéről is ezt a témát boncolgatta, de akkor még inkább az elméletek talaján maradt a mondanivaló, szemben az Autoritmiával, ami már nagyon is gyakorlatias.
Hogyan ébresszük fel és tartsuk meg magunkban a motivációt a nyelvtanulásra, ami — lássuk be — egy életprogram? Nem hiszem, hogy különösebben megdöbbentő az a feltételezés, hogy ha kedvenc elfoglaltságainkat — olvasmányainkat, zenéinket, szabadidős hobbijainkat — beépítjük a nyelvelsajátításba, könnyebben ragad ránk a nyelv, mintha csupán külső kényszerből, egy unásig ismert, személytelen tankönyv leckéin szenvednénk végig magunkat. Noha ezt legtöbbünk tudja, kevesen vesszük a fáradságot akár még kipróbálni is.
Mintha valami tanult tehetetlenség lengené körül a témát: nyelvtanulás. Az „esélytelenek nyugalmával” iratkozunk be újabb és újabb kurzusokra, vesszük meg a tankönyvek újabb és még újabb kiadásait, ha pedig moziba megyünk, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzuk: szinkronizált a film, nem kell a feliratra tapadni. És több év nyelvtanulás után sem megyünk szívesen végig a nyári szezonban az Andrássy úton, hiszen bármelyik sarkon „ránk ugorhat” egy eltévedt turista szembesítve minket halovány szövegértési képességeinkkel.
Tényleg így kell ennek lennie? Jelenleg sereghajtók vagyunk az uniós tagállamok közül az idegennyelv-tudás tekintetében, s nem tudom, erre nem olcsó kifogás-e, hogy a magyar nyelv nem hasonlít egyik világnyelvre sem (ami egyébként igaz), vagy hogy az átkosban az orosz, a frontális oktatás meg a grammatizálás volt a „divat” (ami szintén igaz). Hiszen hol van ez már!
Ha Hevesi Mihály könyvét olvasva csak ezeken a kérdéseken elgondolkodunk, már megérte kézbe venni az Autoritmiát. Ami egyébként ennél jóval többet nyújt. Rengeteg gyakorlati példán keresztül mutatja be például a „szótárazás” mikéntjét. Hogy nem kell azonnal a szótár után nyúlni, ha nem értünk valamit, hiszen lehet, hogy a szövegkörnyezetből kitalálható — s mennyivel maradandóbb élményt jelent, ha magunk jövünk rá egy szó jelentésére, és nem csak kimásoljuk a szótárból. Illetve lehet, hogy nem is olyan fontos az a szó, nem értelemzavaró annak nemismerése, tehát nyugodtan átugorhatjuk, attól még a globális értésünk nem szenved csorbát. Hiszen nincs is annál „favágósabb” módszer, mint amikor egy nyúlfarknyi cikkrészletet bogarászunk órákon át, s már alig várjuk, hogy a végére érjünk. Ám így csak kipipáljuk a feladatokat, nem sajátítunk el belőlük semmit.
A szerző igen fontosnak tartja a nyelv dallamának, ritmusának felismerését és elsajátítását is, hiszen végső soron ezen múlik, mennyire lesz érthető a beszédünk mondjuk egy anyanyelvi számára, s az akcentust is leginkább ez határozza meg. Az erre irányuló feladatok gyerekkorban még szórakoztatóak, a felnőtteket azonban nehéz rávenni, ugyan „tapsikolják” már el egy adott szó ritmusát. Ne adj’ isten, énekeljenek. Nem is nagyon kísérleteznek ilyesmivel a nyelvtanárok. Játékosság, kezdeményezőképesség, színészkedés — na, igen…
Kiderül a könyvből az is, mire jó a „nyelvcsend”, és hogyan alkalmazzuk — és ez a félreértések elkerülése végett nem azt jelenti, amit sokan professzionális szinten űznek, hogy tudniillik évekig felé sem néznek a nyelvnek. De tény, hogy néhány napig, hétig érdemes egy intenzív tanulási időszak után „elengedni” a tanulmányokat, s hagyni, hogy leülepedjen, beépüljön az anyag.
A könyv záró fejezetében ismert emberek beszélnek többnyelvűségükről, nyelvekhez való viszonyukról, a „határontúliságról”. Megtudjuk, milyen életkorban és hogyan kerültek először kapcsolatba más nyelvekkel — ez az aspektus a mai fiatal szülőket különösen érdekelheti.
Az Autoritmia köré a szerző tanfolyamot, előadásokat, blogot és hanganyagot is épített, amelyek segítségével még gyakorlatiasabban és a résztvevők tapasztalatcseréjének lehetőségével mélyíthetjük tovább ismereteinket a nyelvtanulás művészetéről. Kalandra fel, hiszen ahogy a nagy nyelvtanuló, Lomb Kató mondta: „A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!” Hát még jól!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Mandiner blogajánló 2012.09.10. 14:15:01
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gazdelemző 2012.09.17. 19:36:41
Egész hasznos kis oldal :)