2013.04.12. 07:00
„A mai napig nem tudom, ki ír bennem”
Kossuth- és Jászai Mari-díjas előadóművész, író. A Lyukasóra, A Semmittudás Egyeteme, a Válogatott jellemtelenségeim és még tucatnyi önálló est fűződik nevéhez. A főiskolát nem fejezte be, műsorain mégis ott ült Örkény, Pilinszky, Latinovits. Zelk Zoltán szópantomim művésznek nevezte el. Ő Sándor György „humoralista”, aki képes novellapályázatunk egyik zsűritagja.
TotáLiber: Nemrégiben töltötte be 75. életévét. Milyen érzés? Szokott ilyenkor visszatekinteni, összegezni, megbánni, „Mi lett volna, ha…?” kérdéseken rágódni, vagy nem csinál nagy ügyet az ilyesmiből?
Sándor György: Mindent így együtt…
TL: Számtalan önálló előadóest és könyv után sokaknak még ma is az a bizonyos Burda-kabarés jelenet ugrik be Önről először. Lehetett sejteni, hogy ezzel a műfajteremtő utcai játékkal így „beletrafál” valamibe?
SGy: Elképzelhető… ezt mondják... bár én kicsit kétlem…
TL: Hogyan születnek az egyszemélyes estek szövegei? Honnan merít ihletet? A „csodálatos kisemberekből”, ahogy Ön fogalmaz?
SGy: Tőlük is… És Tőle. Az ihlet ajándék, kegyelem, tőlem független. S a mai napig nem tudom, még ki ír bennem. És ki érti, helyettem…
TL: Hamarosan megjelenik legújabb könyve. Miről fog szólni, és melyik kiadó jelenteti meg?
SGy: A váci Arcus Kiadó jelenteti meg, Dömény Csaba remeklésével. És hogy miről szól, azt a könyvben írom meg. Egyébként ez a könyv azért lesz hihetetlenül érdekfeszítő és teljesen egyedi a maga nemében, mert az elmúlt 75 évben a világgal már annyi minden történt – velem még soha semmi sem…
TL: Nem titok, hogy nem fejezte be a Színművészeti Főiskolát. Nem csak be-, de ki is lógott?
SGy: Én csak úgy belógtam ide – mondtam az előttem álló drága Kézdy Gyurinak, mikor háromezer ember közül huszonnégyünket három rostavizsga után felvettek. [Szinetár Miklós osztályába, de egy év múlva „a szöveg elleni stilizált játéka” miatt kirúgták. – A szerk.]
TL: Mit olvas mostanában? Vannak állandó kedvencei?
SGy: Viktor E. Frankl-t olvasom legtöbbször. És Pilinszkyt. És hallgatom Jelenits Istvánt és Mékli Attilát. Utóbbi minden reggel beszél hozzám a szószékről.
TL: Ön szerint min múlik a siker? Egyáltalán: mi az? Szerepelni a televízióban, autogramot osztani az utcán? Vagy olyan – kevésbé fennkölt – körülmény az alapja, mint amit Ön mondott egyszer: „A mai napig sem tudom, hogy most hol tartanék, ha nem lennék dadogós.”?
SGy: Amikor harmadik gimnáziumban biológiából félévkor vagy ötünknek nem volt osztályzata, és engem küldött ki az osztály, hogy húzzam el az időt az utolsó órán, negyvenöt percen át mondtam a klorofil szót úgy, hogy a lorofilt nem is mondtam el belőle. Természetesen az osztály röhögött ezen. Ekkor döntöttem el véglegesen, hogy humoralista leszek, látva, hogy a kínommal érhetem el a legnagyobb sikereket.
TL: A közönség, az olvasók hol találkozhatnak Önnel legközelebb?
SGy: A színházamat bezárták [a Budapesti Kamaraszínházat 2012 májusában – A szerk.], az olvasók a megjelenő könyvben találkozhatnak velem, illetve azzal a majd’ kétszáz emberrel, akik írásaikkal meg-megcsipkedtek, vagy túldicsérve megtiszteltek.
TL: Személyesen pedig a Millenárison, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol április 20-án 4 órától dedikálja Életmű albumát és Hármaskönyvét. Köszönjük az interjút!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.