„Még mindig szingli vagy? Adj lejjebb az igényeidből!” Röviden ennyiben össze lehetne foglalni Lori Gottlieb könyvének lényegét. De mit lehet erről írni 350 oldalon?

Lori Gottlieb: Légy a felesége! A mesebeli herceg ritkán jön el. Fordította: Dudik Annamária Éva. Budapest, Park Kiadó, 2011, 344.

A Szex és New York óta tudjuk, hogy a szinglilét lehet élvezetes életforma. De vajon az összes egyedülálló nő így gondolkodik erről? Az Egyesült Államokra vonatkozó statisztikai adatok szerint 1970 és 2006 között a 25–44 éves korosztályban duplájára nőtt a hajadon nők száma. (És akkor még nem beszéltünk az azóta eltelt évekről vagy éppen a magyar adatokról.) Fel lehet hozni okként az emancipáció hatását, hogy a nők már képesek eltartani magukat, nem szorulnak a férfiakra – de ha megnézzük a másik oldalt, azért az egyedülálló férfiak száma sem csekély.

Lori Gottlieb 41 éves hajadon anyaként keresi a szerelmet – jobban mondva a könyv végére inkább egy megfelelő házastársat. El lehet­ne vitatkozni arról, hogy spermabankból anyává válni előny-e vagy hátrány a párkeresés szempontjából, de erről nem esik szó a kötet­ben. Arról viszont annál inkább, hogy ezekkel a „paraméterekkel” vajon hogyan indul egy (amerikai) nő a tárkereső piacon. (Elárulom: nem túl jó esélyekkel.)

Öt fejezeten keresztül követhetjük nyomon Lori kísérletezgetéseit, és hogy miként próbál ötleteket, tanácsokat és magyarázatokat gyűjteni szingli és házas emberektől, párkapcsolati tanácsadóktól, házasságközvetítőktől és szociológusoktól. Arcunkba vágja a tényt, miszerint egy nő harminc fölött mind jobban veszít az értékéből az évek múlásával – ezzel párhuzamosan vagy inkább az egyedül maradást megelőzendő azonban le kell(ene) számolnia az irreális igényekkel. Kérdés persze, mi az irreális. Vegyünk példának egy olyan jellemzőt, amin nemigen tudunk változtatni: a magasság-kérdést. Megmosolyogtató, amikor Lori egy társkereső oldalon regisztrálva 158 centisként „hatalmas” engedményt tesz, és nemcsak a 180 fölötti férfiakat jelöli be szóba jöhető partnerként, hanem az értéket leviszi egészen 168 centiig. Vajon tényleg ennyire fontos lenne az a pár centi?

A megkérdezett szakértők igyekeznek szétrombolni Lori – és egyben az olvasók – ábrándjait az ideális férfiról. Merthogy ugye a tökéletes férfi nem létezik. (De ha létezne is, inkább tökéletes nőt keresne.) Közben azonban rávilágítanak, mi az, ami igazán fontos. Ez persze nagyban függ attól, hogy mit akar a nő: szeretőt, párkapcsolatot, férjet, gyerekeket? Ha családot, akkor nem árt, ha az első randis térdremegést leveszi a listáról, vagy legalábbis hátrébb sorolja. És ha nem Brad Pitt mosolyog vissza rá a férfi társkereső profiljáról, akkor sem ajánlott rögtön kukába dobni a levelét, mert ki tudja, lehet, sötétben mégis hasonlít rá… vagy legalábbis hasonlóan jó apa válhat belőle.

Ha a negyedik fejezet végére kellően elkeseredtünk, hogy nekünk már sosem lesz olyan szerencsénk, mint a hosszú évek óta boldog házas barátnőnknek sármos férjével, három olyan nőről olvashatunk, akik lejjebb adtak az igényeikből, és most elég jó házasságban élnek. Lori többször is hangsúlyozza, hogy itt nincs szó megalkuvásról, mindössze az elvárások reálisabbá válásáról, illetve kompromisszumokról. Hogy vajon a főhősnő megtalálja-e a szerelmet a könyv végére, azt nem árulom el. Ennél fontosabb a coelhói üzenete, miszerint a szőke herceg lehet, hogy kopasz, kövér és gyalog jár, de legalább ugyanazt akarja az élettől, mint mi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.