Könyvkiadás a gyakorlatban 3.

horvath_balazs_typotex_kiado.jpgA második legfontosabb ember egy könyvkiadóban, aki felkutatja a kiadásra érdemes kéziratokat, és megszervezi a teljes munkafolyamatot, amíg a könyv el nem készül. Horváth Balázst, a Typotex Kiadó főszerkesztőjét kérdeztük a szakmáról és a papíralapú könyv jövőjéről.

TotáLiber: A Typotex Elektronikus Kiadónak már a nevében is benne van, hogy úttörő a könyvszakmában a digitális tartalmak szolgáltatása terén. Bemutatnád néhány mondatban a kiadót?

Horváth Balázs: A Typotex Kiadó 1989-ben indult, és igazából így kellene leírni a nevét: TypoTeχ – és a végét technek ejteni, ugyanis a cég a jövőjét arra alapozta, hogy az azonos nevű programnak köszönhetően műszaki szövegeket tudtak szép kivitelben kiszedni, betördelni. Ez a vonal azóta is működik, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az otthoni szövegszerkesztőink nem tudnak szépen képleteket írni, vagyis a műszaki területen dolgozók szövegszerkesztője továbbra is a TeX program, és kiadónk is használja ezt elsősorban a fizikai, matematikai és informatikai műveknél, de persze igény szerint egyéb tárgykörben is. A kiadó profilja tehát elsősorban műszaki jellegű volt, de már elég hamar mutatkozott igény a szélesebb körű tudományos portfólióra. Már az elődöm is azzal a céllal került bölcsészként a kiadóhoz, hogy ezt a nyitást elősegítse, és az én feladatom is alapvetően ez volt. Mára elmondhatjuk, hogy a tudomány és a tudományos ismeretterjesztés terén gyakorlatilag mindennel tudunk foglalkozni. Amíg például az első félévben Hraskó Péter fizikai esszéit adtuk ki, addig a 2013-as Könyv­fesztiválra például olyan unikumokat tudtunk megjelentetni, mint pl. egy antropológus által írt napló a New York-i luxuscipő-kereskedelemről, vagy éppen egy lengyel fizikusnak az irodalom területén tett kirándulása, nem is beszélve a nemzetközileg talán legismertebb szerzőnk, Jared Diamond új könyvéről. A Könyvhétre pedig Vajda Mihály filozófus esszékötetével készülünk. S mindezek, vagy legalábbis a lehető legtöbb mű elektronikus formában is megvásárolható.

TL: Mióta dolgozol főszerkesztőként a Typotex Kiadónál, és hogyan jutottál el ide?

HB: 2006 óta vagyok a Typotex Kiadó főszerkesztője. Addig egy szakközépiskolában tanítottam magyart. Ezt nagyon is élveztem, csak éppen folyamatosan szembesültem azzal, hogy a kollégáim között vannak igazán elhivatott pedagógusok, míg én inkább mindvégig megmaradtam magyarosnak. Ezért aztán próbálkoztam megtalálni a hivatást. Szétküldöztem az életrajzomat, és korrek­túráztam különböző cégeknek. A Typotex Kiadónál is külsős korrektorként indultam, aztán szerkesztési feladatok következtek, majd amikor a korábbi főszerkesztő gyesre ment, az én nevem is felmerült mint lehetséges utód. Boldogan vállaltam a feladatot. Ez hét éve történt, azóta az elődöm, korábbi felettesem, Németh Kinga is visszatért. Irodavezetőként elsősorban a felsőoktatási pályázatokat koordinálja, én pedig továbbra is a klasszikus főszerkesztői feladatokért felelek.

TL: Mik egy főszerkesztő klasszikus feladatai, és mennyiben tér el ettől a te munkaköröd? Mely munkafolyamatokat szereted a legjobban és a legkevésbé?

HB: Egy klasszikus főszerkesztő azért felel, hogy a könyvkínálat minőségi legyen.

Tehát a szerzők kéziratainak a kiválasztásától kezdve a nyelvi munkán, a tipográfián keresztül egészen a nyomdai kivitelig alapvetően a főszerkesztő a garancia a minőségre. Ez a gyakor­latban természetesen úgy működik, hogy egy lelkes csapatot koordinálok. A csapat összetétele szélsőséges, úgy értem, részben nagyon változékony, részben nagyon is állandó. Fontos kiemelni, hogy tudományos és ismeretterjesztő műveket adunk ki elsősorban, és az e téren működő szerzők tudósok, nem pedig írók, így aztán nem termelnek kétévente könyveket. Vagyis a szerzői kör eleve sokkal szélesebb, és egy szerző eleve hosszabb idő után tér vissza. Ellenben amikor visszatér, szeretne azokkal dolgozni, akikkel öt-hat éve, így aztán vagy hozza a saját jól bevált ismerősét, vagy a mi állandó gárdánkból választunk hozzá illő szakembert. Lévén a könyvkiadás összetett folyamat (nyelvi és műszaki szerkesztő is van, tipográfus és grafikus is igény szerint dolgozik egy könyvön, tehát akár húsz különféle kompetencia szóba jöhet), megint csak szükség van egy széles, bizonyos értelemben laza, de mégis egymásról folyamatosan tudó közösségre, hogy mindig a megfelelő emberekhez kerüljön az adott feladat. Azt hiszem, hogy egy irodában nem lehet ezt az elmélyült munkát jól végezni, tehát eleve mindenki otthon, a saját nyugalmában dolgozik, míg én telefonálok, levelezek egész nap. Én ezt egészében szeretem, a kapcsolattartást a többiekkel, illetőleg megtapasztalni a másik ember kreativi­tásának kibontakozását. Nincs olyan folyamat, amit nem szeretek. Természetesen azt nem szeretem, ha valami nagy gond támad. De az a vicces, hogy eddig még mindent megoldottunk. Egyszerűen fantasztikusan tehetséges és kitartó emberek dolgoznak a könyvszakmában.

TL: Hol válik el egymástól a kiadóvezetői és a főszerkesztői munkakör? Ki dönti el, hogy milyen könyveket adtok ki?

HB: Ó, igen, a misztikus kérdés: hogyan veszi be a kézirat a könyvkiadók égig érő bástyáit?

Először is azonban a kiadóvezető szerepéről! Egy cégvezető mindig is a cég működéséért felel. Vagyis a pénzügyekért legalább annyira, mint a cég profiljáért, a reklámért stb. – egyszóval mindennek a működése rajta áll vagy bukik. Ez hatalmas teher. Szerencsére Votisky Zsuzsa, a Typotex vezetője nagy rutinnal és kitartással hordozza ezt 1989 óta. A könyvkiadókkal kapcsolatban még azt kell látni, hogy a világ legnagyobb kiadóinak a szerkesztőségei is alapvetően kis szellemi műhelyek, ahol a könyvek kiadásáért felelős személyek szorosan együttműködnek. Vagyis én nem hozok kizárólagos döntéseket, hanem a hozzám érkező javaslatokat elővezetem. Ezt a kiadó vezetője és a kereskedelmi vezető, illetve adott esetben a sorozatszerkesztő, vagy éppen a marketinges kollégák véleményezik, és szép lassan a kézirat vagy a szerző személye körül kialakul a saját légköre. Az irány persze tetszőleges, kézirat gyakorlatilag a kiadó minden munkatársához érkezhet és érkezik is. De nincsenek csodák. Na jó, csak ritkán. Sokan gondolják úgy, hogy otthon leülnek, és megírnak egy könyvet, kvázi ismeretlenül, aztán egyszer csak jön a reflektorfény. Még az irodalom, a fikció területén működő szerzők is gyakran újságírók, ismert bloggerek, vagy legalább novellákat publikálnak, tehát többnyire nem a semmiből jönnek. A tudomány területén meg aztán végképp komoly előmunkálatok szükségeltetnek. Mire valakinek egy könyvnyi anyaga összejön, addigra bizony lesznek ajánlói.

TL: Hogyan látod a nyomtatott könyv jövőjét? Mennyiben fognak átalakulni az olvasási szokásaink az elkövetkező ötven év során?

HB: Ó, de jó, ezzel az ötven évvel megjutalmaztál. Általában öt-tíz éves távlatban kell elmélkednem az e-formátumok viszonylag lassú terjedéséről, vagy éppen száz évre kell előretekintenem apoka­liptikus víziókat felvázolva. De az ötven év jó, mivel a most induló szerzők akkor lesznek olyan nagy öregek, mint most Umberto Eco, Martin Walser vagy éppen Kertész Imre; az akkori meghatározó értelmiségiek pedig a gyermekeink közül kerülnek ki; és tulajdonképpen csak a majdani tini olvasókkal, az unokák korosztályával kell bűvészkednem…

Azt gondolom, hogy ötven év múlva éppen a mostani helyzet fordítottja lesz: még sokan emlegetik a nyomtatott könyv hasznos­ságát, de valójában a piaci forgalom már egy számjegyű százaléka lesz az összkönyves forgalomnak. És éppen olyan gyorsan temetik és olyan lassan esik ez a százalékérték, mint amilyen hiába várnak intenzív növekedést most az e-könyvektől. Még legalább tíz–tizenöt év, mire egyáltalán egálba kerül a két forma. Tehát én nem aggódom a nyomtatott könyvért, de az is igaz, hogy a digitális korszakban egyre megterhelőbb könyvtárat fenntartani. Én is rengeteget költöztem, és ha a szüleimnél nem állhatnának dobozokban a könyvek, akkor nekem is alig lenne sajátom. És mennyivel kényelmesebb csatlakozni egy virtuális könyvtárhoz, majd keresni az adatbázisban, mint elutazni egy könyvtárba, és ott egész napokat együtt eltölteni az ottani személyzettel az ottani szokásokhoz igazodva. Vagyis ötven év múlva még elég sok könyvszerető figura lesz, az biztos. Ezek a generációk még biztosan szeretnek majd írni és olvasni is. Az persze kérdés, hogy mennyit. Hogy az átlagnak mennyi ideje lesz belemélyedni bármibe is. De erre szoktam azt mondani, hogy legalább a költészetre fényes jövő vár. Úgyhogy talán ez is éppen az inverze lesz a mostaninak: a rövidebb műfajok könnyebben meg tudnak majd élni.

Ötven éven belül tehát sem a kultúránkért, sem pedig az olvasásért nem aggódom igazán. De azért azt meg kell mondanom, már ma is aki magyar nyelvű nyomtatott könyvet vesz a kezébe, bármennyi könyv is vesz körül bennünket, tartsa csodának, érezze a kegyelmi állapotot, és gondoljon arra, hogy olyan ez, mintha egy pandát simogathatna.

TL: Köszönjük a beszélgetést!

 

A sorozat további részei

Egy művészeti kiskiadó irányítója

Sok kicsi sokra megy

A lektor és a kiadó a minőség záloga

A bejegyzés trackback címe:

https://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr285262654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.