_sven 2012.04.16. 07:00

A szerző él!  

És virul. Mondhatja Barthes, és sokan mások, hogy halott, de ezt egy könyves sem vette észre. Nemcsak, hogy él, jön, kopogtat, sokszor még az utolsó vesszőhöz is foggal-körömmel ragaszkodik, de még a fizikai halála után évtizedekkel is rajta tartja kezét a szövegen. Kiadó és szerző kapcsolata kényes ügy, kölcsönös érdekkapcsolat, ami akkor jó, ha mindenki örül. Ilyesmiről beszélgettünk Hernádi Máriával legutóbb megjelent könyve, A névre szóló állomás apropóján.

Totáliber: Gratulálunk az új könyvedhez. Hosszú út áll mögötte, de le sem tagadhatod, hogy elégedett vagy. Sokáig házaltál a kézirattal?

Hernádi Mária: Szerencsére nem kellett házalnom. Először a szombathelyi Savaria University Press Kiadóval beszéltem, amelyet Fűzfa Balázs, kedves irodalmár kollégám vezet. Ő említette, hogy van egy sorozatuk irodalomtörténészek számára, ahol megjelenhetne a könyvem. A Szent István Társulathoz karunk dékánja irányított, akit a könyvem támogatásának ügyében felkerestem. Ez a kiadó jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hivatalos kiadója, s mivel én az egyetem oktatója vagyok, hozzájuk került végül a könyvem.

TL: Milyen volt a kapcsolatod a kiadó munkatársaival?

HM: Először is két nagyon kedves titkárnő volt a közvetítőm a kiadó felé — velük emailezve rögtön megteremtődött egy bizalomteli légkör, ami a közös munka során végig megmaradt. Jól együtt tudtunk működni a kiadó vezetőjével, Farkas Olivérrel is, aki láthatóan örült a könyvnek, figyelmesen átnézte és jó dolgokat javasolt — főként a megjelenés körülményeivel kapcsolatban. Ezután kerültem kapcsolatba Aradi Margit szerkesztő-tipográfussal, aki az általam hozott fotók (Rozmann Viktor munkái) alapján megtervezte a borítót. A gyönyörű borító és igényes belív kivitelezése az ő munkája. A megjelenés után a kereskedelmi igazgatóval, Vas Lászlóval kerültem kapcsolatba. Ő intézte a terjesztést, ami egy ilyen kis példányszámú könyvnél nem egyszerű feladat, mert sok nagy terjesztő száz példány alatt át sem vesz könyvet. A pesti könyvbemutatóm megszervezésében is ő segített sokat. Nagyon nyitottan, készségesen állt a könyvemhez, ami végül a kiadónak is siker lett, mert egy hónap alatt szinte teljesen elfogyott. Még abban is megegyeztünk, hogy a korábbi könyvemet (Egy találkozás története. Ontológiai és retorikai dialogicitás Nemes Nagy Ágnes költészetében) is terjeszteni fogják, ami a Szegedi Egyetem Fiatal Filológusok Füzetei sorozatában jelent meg 2005-ben, s mint egyetemi kiadvány eddig még nem került kereskedelmi forgalomba.

TL: Hogy álltál a határidőkkel? Ez mindig központi kérdés...

HM: Már rég elkészültem a könyvemmel, amikor a kiadóval kapcsolatba kerültem, így csak a korrektúrázásnál kellett a határidőket tartani, de nem volt vele gond. Először úgy volt, hogy 2011 decemberében jelenik meg a könyv, de aztán a kiadó vezetőjével, Farkas Olivérrel megbeszéltük, hogy legyen inkább 2012. január, így több idő jut a könyv külsejének minőségi kivitelezésére, és nem utolsósorban a reklámra. Ez az utóbbi dátum azért is volt telitalálat, mert Nemes Nagy Ágnes születésének kilencvenedik évfordulójára esett, hónapra pontosan januárban lett volna 90 éves a költő.

TL: Van-e fájó pont, valami, amiről le kellett mondanod a szerkesztés során?

HM: Semmiről nem kellett lemondanom, alkalmazkodtak az elképzeléseimhez. Felvetették, hogy nem túl sok-e a szám a könyvben, nem kellene-e egyszerűsíteni a könyv struktúráját (a fejezetcímek ugyanis a „4.1.4.3” mélységig tagoltak), hiszen ez végül is egy irodalmi monográfia, nem egyetemi tankönyv. Megfontoltam a javaslatukat, de végül mégis ragaszkodtam a sok számmal jelölt saját tagolásomhoz. A szerkezetet, a látható logikát, a gondolatmenet világosságát, áttekinthetőségét ugyanis nagyon fontosnak tartom a befogadás szempontjából, vagyis az olvasó felől nézve a kérdést.

TL: Mit szeretsz legjobban a könyvben? Maradt hiányérzeted?

HM: Először is a gyönyörű borítót. Azóta is öröm tölt el, ha ránézek, ha kézbe veszem a könyvet. A könyv minden fejezetében sok munka (némelyikben hosszú évek munkája) van. A kedvencem most éppen a 4.1-es fejezet, amelyben Nemes Nagy Ágnes költészetének alakulását a műfajok változása és a tájlíra jelenléte alapján tekintem át. Ezt a fejezetet írtam meg legutoljára, így ez a legfrissebb. Egyébként 2005 óta dolgoztam a könyvön. Nem maradt hiányérzetem — leszámítva néhány nyomdahibát, ami a sok-sok átnézés és korrektúra ellenére is a könyvben maradt.

TL: Említetted a borítót, tényleg szép lett, sugárzott az arcod, amikor először mutattad. Hogy született?

HM: A borító ötlete a sajátom: Rozmann Viktor fotója téli Duna-partot ábrázol, a Dunában úszkáló vadkacsákkal. A kép alsó része fehér, mert a partot hó borítja. Amikor a képet először megpillantottam, máris megjelent előttem a borító, amin a fehér részre kerül majd a szöveg: szerző, cím stb. Különösen megfogott a halványbarna föveny a víz és a havas part határán, amely Nemes Nagy Ágnes költészetének kulcsfogalmát, a „között”-öt, a mondható és mondhatatlan határsávját idézte fel bennem. Aradi Margit ezt a fövenysávot a borító alján is "megismételte", ami szerintem remek ötlet volt. A könyv teljesen úgy néz ki, sőt, még szebb, mint ahogy elképzeltem.

TL: Köszönjük a beszélgetést!

A bejegyzés trackback címe:

https://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr234449219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.