Hetek-hónapok óta folyik a szakmai és társadalmi vita az új Nemzeti alaptantervről. A tervezet átfogó elemzése, és különösen aktuálpolitikai kérdések feszegetése nem a mi asztalunk, azonban az számunkra is fontos, milyen változásokat hozhat az új NAT az irodalomtanításban.

Az első kérdés mindjárt az: hozhat-e egyáltalán? Szakértők — például a Magyartanárok Egyesülete — szerint ugyanis a kötelezően tanítandó művek száma túl magas, „az iskolák zöme örülhet, ha képes lesz a NAT-ban előírtak közvetítésére, vagy inkább csupán leadására”. Az egyesület szerint ezzel ismét hangsúlyossá válik a frontális oktatási módszer, mivel „ilyen mennyiségű anyagot csak kinyilatkoztatva lehet leadni”. Amennyiben az új NAT célja, hogy felkeltse az érdeklődést az olvasás, az irodalom iránt a diákokban, akik ezáltal felnőttként is aktív és értő olvasók lesznek — nos, az iskolai rohammunkával ez a célmegvalósítás minimum kétséges.

Persze nem túl épületes olvasmány- és olvasásélményekkel a korábbi tantervek égisze alatt is találkozhattak a tanulók. Emlékszem egy általános iskolai esetre, amikor az egyik — egyébként kitűnő tanuló — osztálytársam azért kapott négyes osztályzatot olvasásból, mert kétszer is megbicsaklott a nyelve a Hétszünyű Kapanyányimonyók nevének kibetűzésekor. Nem tudom, az azóta eltelt húsz évben „riogatja-e még” a diákokat ez a mesealak, s vajon jó-e az, hogy Arany László művéről csupán ez jut eszembe… De arra is emlékszem, amikor a középiskolában az egyik irodalomórát arra szántuk, hogy megnézzük a Holt költők társasága című filmet, és a következő alkalommal erről beszélgettünk. Két órát pazaroltunk volna el, amikor nem a szigorúan vett tananyaggal foglalkoztunk? Nem hiszem. Amikor a tanárunk a következő évben elment az iskolából, az utolsó órán a padokon állva fogadtuk — mint a filmben. És ez az élmény meghatározóbb volt mindannyiunknak, mint az összes többi irodalomóra együttvéve.

Nem tudom, az új alaptanterv — noha célkitűzése valami hasonlót sugall — ilyen irányú változásokat indít-e el akkor, amikor még mindig a mennyiségi tananyag feldolgozása okozza a legnagyobb fejtörést. Sok tanár szerint harmadennyi mű megemésztése is elég lenne, valamint nagyobb eséllyel kerülnének közelebb az irodalomhoz a fiatalok, ha több lenne a kortárs szerző. Önbecsapás azzal áltatni magunkat, hogy Homérosz eposzai vagy akár a „hazafias” Egri csillagok fogják majd megszerettetni az olvasást a tizenévesekkel. És hogy ez nem csupán személyes — és laikus — vélemény, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a szomorú tény, hogy az átlagosan tizenkét év magyar- és irodalomtanulással a legtöbb felnőtt teljesítettnek is tekinti az olvasást. A nagykorú lakosság alig húsz százaléka mondhatja el magáról ugyanis, hogy havonta egyszer sikeresen „átrágja” magát egy könyvön.

Persze olvasás nélkül lehet élni — gondolhatnánk, ha azonban megnézünk példának okáért egy átlagos internetes tartalmat, és az arra érkező kommentekből górcső alá vesszük a leszűrhető értő olvasási képességeket, hamar kialakul bennünk a „süketek beszélgetése” benyomás — és ez már adhat okot aggodalomra, már ami a gondolkodást, ne adj’ isten, együttgondolkodást, a véleménynyilvánítás mikéntjét, a „sorok mögötti tartalmak” megértését illeti.

A téma tehát fontos, a vitát erről — és még sok minden másról az oktatás körül — nem érdemes lezártnak tekinteni, ahogy mi is folytatni fogjuk a fenti gondolatébresztő sorokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr444348605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.