Kis túlzással mindenki Ljudmila Ulickaja Imágó című regényét olvasta a kora őszi magyarországi könyvbemutatót követően. A népszerű orosz írónő negyvenévesen kezdett prózát írni, ötvenévesen publikálni, és hatvan elmúlt, amikor díjak özöne ömlött rá. Ő vajon hogyan csinálja?

Ljudmila Ulickaja: Imágó. Fordította: Goretity József. Budapest, Magvető, 2011. 630.

Miért éppen Imágó?

A három barát orosz történetéért én is félretettem az éppen olvasott Ulickaja-regényt, a Kukockij eseteit. Csak nehogy az olvasásban párhuzamos sorsot fussak be az írónő alkotói folyamatával, aki tíz évig írta a Booker-díjas Kukockij eseteit, az idő alatt pedig majdnem az összes többit. Mindenesetre a címe alapján nem választottam volna az új regényt következő olvasmányul. Imágó — gyenge voltam biológiából.

Érdekesség, hogy az orosz kiadó ellenezte a szerzői címválasztást, mondván, senki sem ismeri ezt a szót. (Orosz kiadásban a regény, egy másik elbeszélés címét kölcsönözve, Zöld sátor címmel jelent meg.) Imágó — nézzük el Ulickajának a tudományos hasonlatot, hiszen biológus, és essünk túl a szómagyarázaton: az imágó a rovarok fejlődési ciklusának azon érdekes állapota, melyben a szaporodási képesség nem a kifejlett egyedeknél, hanem még lárvaállapotban jelenik meg.

A könyvbemutató

Természetesen Ulickaja be szerette volna mutatni, hogy sok orosz ember nem jutott túl a szükséges átváltozáson, nem vált valós, a tetteiért felelős felnőtt egyeddé. Ezt az információt a Magyarországon nagyon népszerű írónő szeptemberi látogatókörútjának egyik helyszínén, a budapesti Puskin moziban tudtam meg, magától a szerzőtől. Ez a találkozás vált végül meghatározóvá a regény és jómagam viszonyában, egyértelműen az érdeklődés irányába billentve a kezdeti kétkedést.

A beszélgetés a — szervezők meglepetését is kiváltó nagy részvétel mellett zajló — könyvbemutatón azzal indult, hogy a három barát (Ilja, Szanya és Miha) életén keresztül Ulickaja a „hatvanasok” és az emigránsok döntését szeretné igazolni (egyrészt). Manapság Oroszországban előtérbe került a sztálinizmus, nosztalgiáznak arról, amit nem ismernek, felelősnek gondolják az emigránsokat a jelenlegi helyzetért. Azt gondolom, hogy a könyv ebben a tekintetben célját elérte: aki nem élt a sztálini, majd brezsnyevi-hruscsovi Oroszországban, az nehezen tudja elképzelni, hogy Orwell 1984 című zseniális fikcióját a valóság akár felül is múlhatja. Ebben segít az Imágó. „Nem tudni, mi a rosszabb: a rendelettel kiadott jog arra, hogy egy bizonyos napon bárki bárkit megölhet, vagy az állam magának tulajdonított azon joga, hogy a hét minden napján, minden hónapban és hosszú éveken át megölhesse bármelyik állampolgárát.”

A hatalomtól való félelem bemutatására tökéletesen alkalmas a regény időszaka: Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálától az orosz helyszínek tekintetében a 80-as évek közepéig. A könyvben az emigrációs gondolat — a „disszidensekről szóló regény” címke ellenére — a hétköznapi hősök életének csak háttere. A 40-es években született, 60-as években ifjú szereplők életén keresztül az írónőt a felnőtté válás foglalkoztatja (másrészt). Abban a korban, amikor a szabadság több szempontból nehezen felfedezhető: a hatalom mindenről tud. De a szomszéd is, hiszen sokan kommunálkában élnek. A szocialista Budapesten is fellelhető társbérletek különösen jellemzőek voltak az orosz nagyvárosokban. Ez az intimitás teljes hiányát jelentette, a dolgozószoba, a nappali ismeretlen helyiségek voltak, csak a hálószoba volt saját, a konyha, a mosdó több család közös használatában volt. Mégis az egymásrautaltság pozitív emlékeket is ébresztett Ulickajában, aki a könyvbemutatón elárulta, hogy ő maga húsz évig élt kommunálkában, és nagyon sok segítőkészséget is megtapasztalt ebben a helyzetben.

A regény a helyszín és az idő ellenére nem lett komor. Ulickaja nem egyetlen árnyalatot szeretett volna megmutatni, gyűjtötte a humoros történeteket. Mosolyra görbülésre elegendő csak a tartalomjegyzékbe belepillantani: Kitüntetett bugyi, Artúr király esküvője.

A regény

Ismert, hogy Ulickaja kedvencei az elbeszélések. Új regénye bemutatását több beszélgetésen azzal a vicces anekdotával indították, hogy a

Ulickaja megtartotta szavát. 2010 decemberében befejezte soron következő regényét, az Imágót, mely valójában harminc elbeszélés. A kis történetek témájukkal, a főszereplőből mellékszereplővé és mellékszereplőből egy-egy mese erejéig főszereplővé változó hősökkel kapcsolódnak egymáshoz.

A könyv végére az időben ugrándozva végül megismerjük a három gyerekkori barát és három barátnő sorsát, de a főtörténetről többet nem árulok el, mint hogy barátságról, szeretetről, emberi gyengeségekről, diktatúrában való túlélésről, erkölcsökről, döntésekről, egy jó pedagógus életre szóló hatásáról, a rituálék szükségességéről, a kultúra értékéről van szó. A felsorolásból úgy tűnhet, igaza van Ulickaja bírálóinak, akik fecsegőnek tartják őt, hiszen sokat markol, de éppen ettől érdekes a könyv, pontosan ezért érdemes nem is egyszer elolvasni.

Kíváncsi voltam, hogyan működnek a regény különálló történetei, mit ért meg belőlük az orosz kötődéssel és az önkényuralom ismeretével nem rendelkező olvasó. Az írás második részében többek között erről lesz szó.

A bejegyzés trackback címe:

https://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr343299249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.