Egy Rába-parti falu, az ártériek hazája. Elesettség, kiszolgáltatottság, elmagányosodás, mindennapi küzdelmek a megélhetésért, egy kis odafigyelésért, szeretetért. Ross Károly szívszorító élet-írásaiban és párbeszédeiben megelevenedő és vissza-visszatérő karakterek olyan pontos metszetét adják a valóságnak, a folyóparti falu mindennapjainak, hogy orrunkban a dohos házfalak és a frissen szántott föld illatával, szemünkben egy-egy otthonka mintázatával, hallani véljük a mozgóárus érkezését és a hazatérő csorda hangjait. A séta végén pedig úgy érezhetjük: szinte mindenkit ismerünk a faluban, ott, ahol ők, az ártériek élnek... A novellagyűjtemény a Kortárs Kiadóval közös, Folyóírás című szépirodalmi sorozatunk legelső darabja, amely a XIV. Győri Könyvszalonon jelenik meg 2014 novemberében. A kötet írásai közül A mobiltelefon című novellát olvashatjátok az alábbiakban.

Ross Károly: Ártériek. Budapest–Paks, Kortárs–TotáLiber, 2014. 212.

Ezen a nyáron lett nyolcvanéves. Tisztában volt vele, hogy nem kor ez ma már, mert, miután összeszámolta, sőt, kockás füzetébe be is jegyezte, kiderült, hogy legalább tízen vannak a faluban, akik nála is idősebbek. Köztük éppen az ő Jani bátyja, aki a kilencvenhez közelít, pedig tízévesen már kondás volt a szomszéd faluban, és nem volt még húsz sem, mikor a saját lábára állt. Igen, ha nem hagyott ki senkit, legalább tíz idősebb ember van nála, és még azt sem mondhatná, hogy betegségben, nyomorúságban tengetik az életüket. Itt van például a Jani is: állítólag még mindig biciklire pattan, valahányszor elmegy a kocsmába, és ott handabandázik órákon át, meg issza azt a rengeteg pálinkát. Igaz, naponta jár injekcióra, mert van valami a cukrával, meg zöldségen kívül mást nem is ehetne, de ezeket leszámítva éli világát. Aztán ott van a Bognár Jolán, aki csak egy-két évvel idősebb nála, igaz, neki meg az agyára ment valami. Nappal bezárkózik, éjjel meg neki akar menni a határnak. A lányának kellett odaköltöznie hozzá, férjére hagyva a három gyereket, mert, ugye, mit mondanának az emberek. Aztán az Ilus, itt átellenben. Ő vele egykorú, együtt jártak iskolába, de ha kijön az utcára, mindjárt két botra támaszkodik, mert eggyel elesne. Így is elesett a minap, úgy támogatták fel az arra járók. Olyan visszeres a lába, hogy mutogatni lehetne a tévéreklámokban.

Neki nem volt semmi baja. Eddig legalábbis nem. De mi lenne, ha hirtelen érné valami? Ha összeesne a kiskertjében, kapálás közben? Vagy hátul, a tyúkólaknál? Szélső házban lakik, a szomszédja, a Mari meg elköltözött valami özvegyemberhez, üres a ház. Eddig is, de mostanában egyre inkább ez járt a fejében: ki hallaná meg, ha segítségért kiáltana? Ki hívna hozzá orvost?

Arra gondolt, ha kirakja a telefont a konyhaajtó előtti kis asztalkára, a nyitott gádorba, azt pár lépéssel elérheti, még ha szívrohama találna lenni, akkor is. És meg is hallja, ha keresik. Mert sokszor meg se hallja. A konyha, a beragadt ablakával meg az ajtókeretben lógó súlyos szúnyoghálójával olyan, mint egy verem: hang se be, se ki. Idekint szabadabban száll a hang, legalábbis így gondolja, a kert sarkából is meghallja, ha megcsörren az a kramanc. De azért nem ártana kipróbálni. Szombatonként szokta hívni a fia.

Szombat délutánonként, mert csak akkor ér rá. Vagyis inkább estefelé, nagyjából csordahajtáskor. Akkor kipróbálhatná. Úgyis meg kell kapálnia a hagymát a sarokban, hát majd akkorra hagyja. Mert az is fontos lenne, hogy hallja is a telefont.

Már kétszer is végigkapálta a három sort, oda-vissza, de a telefon nem szólalt meg. Igaz, nem volt még hat óra, a csorda sem ment el, túl korán kezdte. Szerencsére odakészítette a kisszéket, így aztán leereszkedett rá, mikor úgy ítélte meg, hogy makulátlan tiszták a sorok, már csak összetaposná, ha sokáig totyorogna benne. Leste a telefont, megszólal-e, de nem hallott semmit. Pedig a legnagyobb hangerőre volt állítva. A fia mindig leellenőrzi, hogy a legnagyobb hangerőn van-e, valahányszor hazajön. Előfordul, hogy rosszul nyúl hozzá, és elállítódik rajta valami.

Már a nap is lebukott a Kisfüzes mögött, mikor még mindig ott ült, talán el is szundított közben. De a telefon nem szólalt meg, arra figyelt. Biztosan nem ért rá a fia, dolga volt. Mint ahogy neki is. Szombat délután ide vagy oda, ha dolga van az embernek, nem telefonálgathat, megérti ő. Neki is épp ideje volt már megkapálnia ezt a sarkot. Lassan belepte a gaz.

Várhat a dolog egy hetet, döntötte el magában. Miért is ne várhatna? Elvégre az egészet csak azért találta ki, hogy megnyugodjon. Szükség úgysem lesz rá, hisz makkegészséges. Csak a biztonság kedvéért. A biztonság a fő, szegény ura is mindig ezt mondta. Három zárat szereltetett a kapura, mikor még élt, négyet az ajtóra. Fél óráig tart most is, mire az összeset bezárja.

A következő héten pénteken telefonált a fia, hétvégére elutaznak, mondta, onnan nem akarja hívni. Épp a mályvát öntözte a fal tövében, persze hogy meghallotta. Átvillant az agyán, hogy megkérje, hívná fel úgy jó öt perc múlva újra, de nem akarta felesleges dolgokkal terhelni. Más, fontosabb dolgokkal sem terhelte sohasem, miért éppen ezzel. Ezért nem jön haza, legfeljebb csak félévente. Megszakadt köztük valami. Tudta is, hogy mi, de nem tudta megfogalmazni.

Ekkor látta meg az utcán az Ilust, azzal az izével a fülénél. A mobiltelefonnal. Két botját félkézzel fogva markolta görcsösen, mintha ki akarna ugrani a kezéből, vállával nekidőlt a kerítésnek, közben meg hangos igeneket meg nemeket kátozott. Ezt aztán nem gondolta volna.

Hogy az Ilusnak mobiltelefonja van. Hát persze, a gyerekeitől kaphatta, de az is lehet, hogy az unokáitól. Nagyok már azok is. Az ő unokái még kicsik, iskolások. Későn nősült a fia.

Közben motoszkált benne a gyanú, hogy nem is igazi telefon az. Mindig is olyan felvágós volt az Ilus, lánykorában is, most is, csak megjátsza, hogy van neki mobilja, de csak a levegőt markolássza ott a füle mellett. Hogy mobiltelefonál, közben még a tévét is csak segítséggel tudja bekapcsolni. A múltkor is, mikor nem ment a mikrója, őt hívta át, hogy csináljon valamit. Igaz, ő se értett hozzá, ki kellett hívni a Gerencsér Tibit, de akkor is. Ő előtte aztán nem kellene megjátszania magát!

Egyik nap arra figyelt fel – mert az eset óta gyakran átpillantgatott hozzá, a léckerítésen keresztül jól látott mindent –, hogy a barackfa alatt kapkod otthonkájának zsebéhez, előveszi a telefont, nyomkod rajta valamit, majd hangosan hallózni kezd. Ott, a barackfa alatt, a hátsó kertben, ahol rajta kívül nem láthatta senki. Őt akarja cukkolni? Látta, hogy éppen odanéz, és megjátsza, hogy hívták? De miért tenné? Alapjában véve jó barátnők voltak mindig, még ha nem nagyon osztoztak is egymás örömében, bánatában. Annyira sosem kerültek közel egymáshoz.

Legközelebb, amikor elment a mozgóárus, és mindketten ott álltak a hídon, nem állhatta meg, hogy rá ne kérdezzen:

– Mióta van neked az a kramanc? A kendi?

– A hendi? Nem is emlékszem már. A lányomék hozták. Praktikus jószág.

– Az, az. Megnézhetném?

– Hát persze. Itt hordom magamnál mindig. Hiszen azért van.

– Jó dolog, mert nem kell bemenni hozzá a konyhába.

– Neked is van, ugye?

– Van, volt… – hazudta –, de elromlott, most javításon van.

Nagyméretű, nagy gombokkal felszerelt készülék került elő az otthonka zsebéből, kinyithatós. – Nyugdíjastelefon, mondják az unokáim. Elég csak egy gombot megnyomnom, máris felveszi a lányom.

– Az enyémen sokkal több gomb van, de az is kézre áll. Alig várom már, hogy visszahozzák.

– Kicserélhetnénk egymás számát. Ha érné valamelyikünket valami…

– Jó, majd ha visszahozzák. Addig minek.

Ettől kezdve kerülte az Ilust. Másik mozgóárustól vásárolt, mástól rendelte a tyúkoknak a tápot, a postásnak kinyitotta a kaput, hogy ne neki kelljen kimennie. Közben meg szerez ő is egy ilyen hendit, megkéri a fiát, hogy hozzon egyet, úgyis jön két hét múlva, búcsú lesz. Szinte csodálta, hogy az ő körültekintő fia még nem lepte meg vele. Az utcacsengőt ötven helyre is beszerelte, de a hendiről valahogy, úgy látszik, megfeledkezett. Hát majd legközelebb megmondja neki, hogy szüksége lenne rá.

Amikor legközelebb hívta, a szokásos „Megvagyok”, de olyan sehogyan válasza után rögtön rátért a telefonra.

– De anya, tudnád te azt kezelni?

– Már hogyne tudnám! Mi abban olyan nagy kunszt?

– Hát… semmi, tulajdonképpen.

– De ne olyan öregeset ám, azt a nagybillentyűst.

– Nagybillentyűst?

– Azt a nyugdíjastelefont, vagy hogy hívják.

– Jó, de, gondolom, nem is a legszuperebbet…

– Olyat, ami mindent tud. – Elbizonytalanodott egy pillanatra. – Majdnem mindent.

– Jó, szóval egy majdnem-mindent-tudó telefont. És melyik szolgáltató legyen? Vagy mindegy?

– Mi?

– Melyiknek van jobb lefedettsége ott?

– Én azt nem tudom, fiam.

– Jó, majd megnézem a neten.

– Nézd meg.

Mikor lerakta a kagylót, minden ízében remegett. Lehet, hogy nagy ostobaságot művelt. Mi lesz, ha tényleg nem tudja majd használni? Nem tudja megszokni? Kidobja a fia a sok pénzt az ablakon, az ő… az ő… Ej, de miért is ne tudná! Hiszen mindent úgy csinálnak meg, hogy az emberek használni tudják. Ez a lényege mindennek, nem? Miért lenne ez máshogy a telefonnal?

Annyira csak a telefon járt az eszében, hogy búcsúra elfelejtette fia kedvenc süteményét megsütni. A rácsos tésztát. Már a kapuban várta őket, amikor eszébe jutott. Ettől olyan ideges lett, hogy kiment az út közepére, mert ha nem látja őket, akár még most is belekaphatna. Egy óra alatt megsütné. De ott állt az Ilus.

– Meghozta már a fiad a hendit?

– Most hozza éppen. Őket várom.

– Jön az egész család?

– Igen. Az unokák is.

Ebben egyáltalán nem volt biztos, a fia erről nem beszélt. A menye, mindig is látta rajta, irtózik ezektől a falusi dínomdánomoktól.

– Küldd majd át a gyerekeket, tele van a barackfa, biztosan szeretik.

– Jó, majd átküldöm.

Azt lesheted, gondolta magában. Hazajönnek pár órára, akkor is tenálad legyenek. Mint legutolján: akkor is átcsalta őket valami süteménnyel, aztán az apjuk onnan rámolta be őket a kocsiba, mikor indultak hazafelé. Még beszélni se tudott jóformán velük.

– Úgyis akarok tőle kérdezni valamit, a Tomika biztosan ért a hendikhez. Valami nincs rendben ezzel a kütyüvel.

– Hiszen tegnap is láttalak telefonálni.

– Igen, fogadni tudok vele, de nem tudok hívást kezdeményezni.

– Micsoda?

– Szóval, ha hívnak, fel tudom venni, de a névjegyzékből mintha egy csomó szám kitörlődött volna. Legalábbis nem találom. A Tomika…

– Hát majd ha lesz ideje, megnézi, de… Na, megyek, hátha odaégett a süteményem.

– Mit sütsz nekik?

– Rácsos tésztát – mondta rezzenéstelen arccal. Ha te tudsz hazudni, gondolta, akkor én is tudok.

Teljesen összezavarodott. A sütemény miatt is, meg e miatt az ostoba Ilus miatt is. Hogy minek üti ez bele az orrát mindenbe! A hendi! Hívást kezdeményezni! Névjegyzék! Micsoda egy…! Micsoda egy…!

Le kellett ülnie a konyhán. Remegett a lába, és azt vette észre, hogy egy nagy könnycsepp gurul végig az arcán. Aztán még egy. Közben begördült egy autó az udvarra. Tamás ült benne, egyedül. Percekig nem szállt ki, mert telefonált valakivel, dühös, lemondó arccal, hadonászó kezekkel. Itthon van a fiam, motyogta félhangosan, és most már hangosan tört ki belőle a sírás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.