Interjú Antall Istvánnal, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjével

antall_istvan.jpgEgyedi hangulatú, különleges fotókról írt novellapályázatot hirdetett nemrégiben a TotáLiber Könyvkiadó Kft. A 2013. április 30-ig beérkező pályamű­ve­ket elismert szakembe­rek­ből álló zsűri bírálja majd el, köztük Antall István. A Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjét az olvasási szokások megváltozásáról, a könyvkiadók helyzetéről és az irodalmi műsorok szerkesztői elveiről kérdeztük. 

TotáLiber: Mióta dolgozol a Magyar Rádiónál?

Antall István: 1979-ben kerültem a Magyar Rádió Nyíregyházi stúdiójához. 8 esztendőt töltöttem el itt. Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megye összes településén jártam ez idő alatt. Nagyon jól megtanulta az ember, hogy nem az értelmiségiekkel kunszt beszélgetni, nem Gobbi Hildával nagy tett riportot csinálni, mert ő például szeretett is beszélni, hanem mondjuk a parasztembereket, a pásztorembereket megszólaltatni, az az igazi tett. Az ő bizalmukat elnyerni, hogy elhiggyék, hogy kíváncsi vagy rájuk, hogy az életükkel és a mindennapi gondjaikkal nem élsz vissza, és hogy a szavaik, amiket rád bíznak, jó kezekbe kerülnek. Nagyon jó iskola volt, kitűnő kollégáim voltak.

TL: Hogyan lett belőled irodalmi szerkesztő?

AI: Az újságírás szertelenségéből végül is az irodalom szabadított ki, mert megismerkedtem Ratkó József költővel, aki Nagykállóban volt könyvtáros. Nem volt könnyű eset, mert ő mindig azt hitte, hogyha nyilatkozik, olyan pontosan kell fogalmaznia, mintha versben beszélne. Nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Csináltunk Nyíregyházán egy Hangsúly nevű rádiós folyóiratot. Természetesen nyomtatottat szerettünk volna, de a politikai hatalom úgy döntött, hogy nem lehet. Akkor tiltották be a Mozgó Világ-ot, a Tiszatáj-at és mi pont a „legjobb” pillanatban találtuk ki, hogy mi is csinálnánk egy folyóiratot. Görömbei András (akadé­mikus ma már) irodalomtörténésszel és Nagy András László színházi rendezővel végül azt találtuk ki négyen, hogy olyat csinálunk, ami egyszerre színpadi produkció, tehát pódium műfaj, egyszerre folyóirat, zenei elemeket is felvonultat és egyszerre vitaműsor. És persze mindezt közönség előtt csináltuk, hogy legyen visszhangja, és hát olyannyira lett, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Pártbizottság mindent megtett, hogy betiltsa, mert nem tudtak szabadulni attól a tévhittől, hogy ez egy ellenzéki mozgalom. Szó nem volt róla, mi csak egyszerűen azt gondoltuk, hogy nem ott van a kimondhatóság határa, ahol a politikai hatalom gondolja, hanem ott, ahol az emberek kíváncsisága határt szab neki.

Három és fél éven keresztül, havonta jelentkezett a műsor, hama­rosan országos hírnévre tettünk szert. Tulajdonképpen ez röpített engem a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe, ahol nemsokára a lap egyik rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese lettem. És aztán jött is a rendszerváltás és az első lap, amelyik megszűnt, az a Magyar Ifjúság volt. Huszonhatan kerültünk az utcára kollégák. Engem ide hívtak a rádióhoz, azt gondolták, hogy mivel ott főnök voltam, nekem kellene az irodalmi osztályt vezetnem. Figyel­mez­tettem a rádió akkori alelnökét, hogy ez őrültség lenne, hogy engem itt az emberek nyakába ültet, én inkább jönnék egyszerű munka­társnak, s így is lett, jöttem mezei irodalmi szerkesztőnek, és bár közben megjártam a televíziót, csináltam hetilapokat, dolgoztam folyóiratnál, a Kortársnál egy évig vittem a Kritikai rovatot, végül is úgy gondolom, rádiós maradtam ízig-vérig. Jövőre lesz 25 éve, hogy a pályán vagyok.

TL: Egy kulturális, irodalmi műsornak „kötelező-e” igazodnia a „trendekhez”, vagy lehet szabadelvű, értékkövető a maga, vagy a szerkesztő értékrendje szerint?

AI: Illúzió lenne azt gondolnunk, hogy a rádió közvetlenül képes formálni az irodalmi kánont. A kánont az irodalomtörténet és a kritika formálja. Ez egy elmélyültebb műfaj, hosszú évek alatt derül ki egy műről, hogy mennyire fontos, és még akkor is lehet tévedni. A mi szerepünk szerintem az, amit a politikáról is mondani szoktam: sem hittérítő, sem inkvizítor nem vagyok, én igyekszem a legkülön­bözőbb ízlésben fogant műveket a legeredetibb gondolatokat közvetíteni.

Hogy mindenkit elér-e a rádiós újságíró, az a mozgékonyságán is múlik. Én például nagyon élvezem az elsőköteteseket is, nagyon szeretek velük úgy beszélgetni, hogy két sorukat olvastam össze­sen, és próbálom rávetíteni a művükre azt, amit én elképzelek róluk. Ahogyan ők megfogalmazzák önmagukat, az halálosan izgalmas élmény. Nemcsak az elolvasott mű, hanem az is, ahogy bele­élhetem magam egy fiatalember világról alkotott elképzeléseibe. Egészen biztos, hogy kicsúsznak művek a kezünkből, de igyekszünk minden folyóiratot, majdnem minden könyvkiadót figyelemmel kísérni. Ez persze azt is jelenti, hogy nagyon is a könyvkiadáshoz kötődünk, holott az irodalom nem a könyvkiadás. De ugye az elitizmusunk azért mégis a habot szedi le a tetejéről, és tudjuk azt, hogy a Temesi Ferenc Bartókja, tudjuk azt, hogy Nádas vagy Esterházy regénye, tudjuk, hogy a sokat vitatott életművek visszakerülése az irodalomba micsoda fontos történet. Akkor is fontos, hogyha kismesterekről van szó, akkor is fontos, hogyha politikailag kényes egyik vagy másik életmű, akkor is fontos, hogyha sokakat ingerel, vagy elfogulttá tesz a magyar Nobel-díjas regénye: nekünk mindennel foglalkoznunk kell. Mint műsorkészítő, a közszolgálatiság lényégét ebben látom, hogy mindent meg kell jeleníteni, azt is, ami esetleg az én ízlésemtől távol áll.

TL: Van-e rálátásod arra, hogy hogyan változtak az elmúlt években az olvasási szokások: olvasnak-e, mit olvasnak az emberek? Kell-e temetni az olvasást?

AI: Ez egy nagyon izgalmas kérdés, mert miközben azt mondjuk, hogy senki nem olvas, aközben nagyon sok fiatal ír. Van egy kettősség, és ennél a kérdésnél szerintem azt kell megnézni, hogy melyik rétegről beszélünk. Volt olyan fiatal takarítónő a rádióban, tízen-huszonéves kislány, jobb híján itt takarított, de kiadott egy verseskötetet! Most én őt hova soroljam? Vajon ő olyan fiatal, aki nem olvas, csak ír? Egzaktabban kellene ezt a kérdést megvizsgálni, mert érdekes módon, Magyarországon mégis csak van egyfajta nimbusza az irodalomnak, ha valaki például meg akar hódítani egy nőt, biztos, hogy versekkel is próbálkozni fog. Magyarországon ez így szokás.

A rádió nagyon nagy előnyben van a könyvkiadással szemben, mert amíg egy átlagos könyv megjelenik nagyon jó esetben 2000 pél­dányban, még jobb esetben 10-20-30 ezer példányban, addig a Magyar Rádiónak egyetlen esti adását több százezren hallgatják. Tehát mi az irodalom feldolgozott, átalakított részét, ha úgy tetszik, az irodalom populárisabb részét olyan rétegekhez tudjuk eljuttatni, akik esetleg nem olvasnak. Ugyanakkor nagyon érdekes a digitális világ megjelenése is, mert bizonyos értelemben mindenki olvas. Inkább azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy az olvasás minősége milyen irányba mutat: mikor a hatéves kislányomnak elkezdek mesét olvasni, akkor megáll a világ, és nem elég, hogy ő élvezi, én is nagyon élvezem. Pedig olyan unos-untig olvasott meséről van szó, amit én is ismerek, de a varázs mégis megvan. Tehát nem gondolom, hogy az emberekben van a hiba. Ez a furcsa kapita­li­zálódás, amit Magyarországon élünk, ez a furcsa piacgazdaság, amely mindenkiben fogyasztót akar látni, el akarja hitetni velünk, hogy nem is olyan fontos az olvasás. Más kérdés, hogy van-e annyi kurázsi az emberekben, hogy szembeforduljanak ezzel.

TL: Hogyan látod a kortárs magyar könyvkiadás helyzetét? Mitől tud jó lenni egy igazán jó kiadó?

AI: Jó könyvet kiadni, nem nagy ügy. De sajnos ma Magyarországon gyakori az az értelmiségi mentalitás, hogy kiadja a könyvet a kiadó, megkapta rá a pályázati pénzt, és utána beteszi a raktárba. Úgy gondolja, hogy az üzlet már nem az ő feladata, de közben, nincs, aki az üzletet megcsinálja. Nagyon komoly, nagynevű kiadókat tudok, akiknek dugig van a raktára, mert soha életükben nem gondolták azt, hogy a marketinget nekik kellene elvégezniük. Ugyanakkor létezik a másik oldal, hogy egy kiadó válogatás nélkül mindent könyvnek képes feltüntetni, mert iszonyú erővel marketingel a metrón, a mozgólépcsőn, és ezzel a húzással színvonaltalan könyveket mázsaszám tud eladni. Ez a két véglet van, közte pedig ezer variáció.

Én úgy gondolom, hogy nincs könyvkiadás komoly tőkebefektetés mellett sem, sikeres pályázatok mellett sem, ha nincs mögötte marketing, nincs mögötte erőteljes sajtójelenlét. Ennek a három feltételnek egyszerre kell jelen lennie, mert nagyon színvonalas, de tőkével kevéssé eleresztett könyvkiadók nem tudnak átütő sikert elérni, hiszen a marketingre és a terjesztésre már nem jut pénzük. Ráadásul, amíg a jelenleg fennálló terjesztői rendszert meg nem törik a kiadók, ami azt jelenti, hogy a piac 70%-át olyan nagy terjesztők fedik le, amelyeknek saját könyvkiadójuk is van, és így egyetlen érdekük, hogy a saját könyveiket eladják, addig ez nem fog megváltozni. Sajnos jelenleg nem a minőség számít. A minőség csak azoknak számít, akik színvonalas olvasók.

TL: További sok sikert kívánunk a munkádhoz! Köszönjük a beszélgetést!

A bejegyzés trackback címe:

http://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr455131566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.