_jeva 2013.01.02. 07:00

Könnyített olvasmány

Odaadó hívetek, Surik

foto_surik2.jpgSzerencse, hogy a nagy év végi rohanásban nem volt időm utánanézni az előzményeknek és előre megtudni, hogy Ulickaja regényének színpadra vitele a Rózsavölgyi Szalon eddigi legnagyobb szabású vállalkozása. Más sem hiányzott volna, mint az Odaadó hívetek, Surik színdarab elé még nagyobb várakozás és elvárás támasztása részemről.

A könyv tetszik, kedvencem. Leegyszerűsítve: regény egy fiatalemberről, aki nem tudott nemet mondani. Az egyedülálló, művelt két nő, a szerelemben és karrierben boldogtalan anyuka és polgári tartását őrző nagymama által felnevelt kedves fiú az életében egyetlen nőt sem tudott visszautasítani. Bármiféle értelemben. Egymondatos kimerítő összefoglalás: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki mindenkit meg…segített, a saját életét meg el…szúrta. Na, ezért ne üljetek be úgy a Rózsavölgyi előadására, hogy előtte nem olvastátok el a majd’ ötszáz oldalas regényt. Sosem szerettem, ha elmesélik egy könyv tartalmát.

Miután viszont elolvastátok Ulickaja valóban jól sikerült művét, a Surikot, mindenképpen nézzétek meg a belőle készült darabot. Ha azt mondom, telt házasak voltak a decemberi előadások, az a sikerről nem mond semmit, de a sorok közül olvassátok ki, hogy megéri időben érkezni: egy szalonnak a telt ház nem feltétlenül válik előnyére. Így az sem minősít, hogy a zsúfoltság miatt önként vállalva falnak dőlve állva meg ablakpárkányon ülve néztem végig az előadást – ez csak azt jelenti, így láttam jól az iciripiciri színpadot, a színészek játékát. Azt meg érdemes volt.

A menetrend kedvenc könyveim színpadi vagy filmes megjelenése előtt a következő szokott lenni: kíváncsiság-várakozás, fanyalgás, igazolás. Ez utóbbi szakasz a leghosszabb: azt keresem, milyen többletet tud adni a könyvhöz a más formájú kulturális megjelenés. Különben minek hozzányúlni?

A Rózsavölgyi-előadás többlete a szűkítés: adott időkereten belül, kevés színésszel, szinte díszlet nélkül, de a színészek kamara­zené­jével kiegészítve olyat alkotni, hogy a nézőnek a darab végéig ne jusson eszébe az asztalon illatozó tea. Selmeczi Bea dramaturgnak és Bagó Bertalan rendezőnek ez sikerült – a zavaró körülmények ellenére is: az ablakból téli hideg húzott be, a szemem előtt egy karácsonyi csillag lebegett, és a párkányon üldögélés kényelmét az is akadályozta, hogy nem akartam a mellettem szintén ablakpárkányozó kilátását előrehajolással mérsékelni. A fiatal színész, Mohai Tamás tökéletes választás az önzetlen, öntudatlanul mindenkinek megfelelni akaró Surik szerepére. Éppen ilyen vonzónak képzeltem el. Talán csak az öregedést, elcsúnyulást nem sikerült kihoznia, azt narrátorként mondta el a legfontosabb, pedig valójában nem is létező szerelme, Lilja. A fontos nőket az anyán (Balog Judit), a nagymamán és egy öreg nénin (Tordai Teri) kívül két színésznő, Sipos Vera és Tánczos Adrienn alakította emlékezetesen. A darabban szám szerint hetet. Ki kell majd derítenem, ki maradt ki a regénybeli összesen 12 nőből. Mindegyik nő olyan fiúról álmodozik, mint Surik, ennek ellenére nem szeretik igazán, csak kihasználják őt, melynek eredményeként a főhős a rendező megfogalmazásában „leéli az életét úgy, hogy észre sem veszi, hogy nem élt”. Számomra pont ebben olyan zseniális Ulickaja: unalmasnak tűnő hétköznapi emberekről tud érdekes, lehetetlen történeteket kanyarítani. Surik szeretnivaló, meglepetésként hat róla a végén az egyetlen valóban szeretett lány értékítélete.

A színdarabot a Rózsavölgyiben Ulickaja humora miatt is meg kell nézni. Ha megnézném másodszor is, rákoncentrálnék, a gyakorlatiasságon kívül mi értelme volt a darab vége felé az öreg nénit ugyanazzal a színésznővel játszatni, aki a nagymama is, és hogy volt-e jelentősége a kicsi színpadról időnként a nézők közé kikószálásnak.

Kár, hogy nincs olyan összehasonlítás, mint a filmes sztároknál, ki a leggazdaságosabb szerző. (Nemrég tudtuk meg, hogy az elmúlt három év adatait összesítve Natalie Portman a legjobb színészbefektetés.) A kortárs nemzetközi szépirodalom sztárja, Ulickaja üzleti vállalkozásként aranytojást tojó tyúk, talán éppen az a meglepő, miért csak 2012-ben fedezte fel a magyar színház. Surikot megnézném filmen is.

A bejegyzés trackback címe:

http://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr714990982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.