2012.12.21. 07:00
Irodalmi kalandozás jelenben s múltban
A szépirodalmi könyvekben az a jó, hogy nem elég őket egyszer elolvasni. A művek rétegei fokozatosan bomlanak ki az olvasók előtt, így többedik találkozásra is felfedezhetünk bennük újat. Sőt még jobb, ha két olvasás közt évek telnek el. Éppen ezért ha jól megválasztott szépirodalmat ajándékozunk, annak méltó helye lesz a könyvespolcon.
Lackfi János: Milyenek a magyarok? Budapest, Helikon, 2012. 128.
Amikor először találkoztam a magyar író magyaroknak szánt, magyarul írt könyvének címével, amely távolságtartóan harmadik személyben teszi fel a kérdést, Milyenek a magyarok?, az jutott eszembe, erről a témáról kéne egy sorozat: milyenek az angolok?, milyenek a spanyolok? és így tovább. És az adott kötet fordítása kötelező olvasmány lenne minden más nemzet polgárai számára. Hátha kiderülne rólunk, magyarokról például, hogy annyira nem is vagyunk furcsák — ez lenne a jó hír —, és annyira különlegesek sem — ez a kevésbé jó. Addig is azonban, míg ez a „gigasorozat” elkészül, higgyük, hogy nálunk a prototípus Lackfi könyvével, és legalább szemelvényeket olvassunk fel és fordítsunk le a 35 rövid írás valamelyikéből magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. A karácsonyi bőségtál mellett mondjuk ezt: „…a magyar ember nem nyiszlett, vékonypénzű, kákabélű, zörgő csontú kísértet. Áramlik át rajta a világ anyaga jó kedvvel, bőséggel (…) A magyar férfi kedvenc zöldsége a kolbász, de mellé gyümölcsnek szalonnát is fogyaszt.” Akinek pedig kevés a szó, annak igazán üdítő vizuális élményt jelentenek majd P. Szathmáry István karikatúrái, amik közül néhányat itt is megnézhettek:
(TataiTilde)
Vámos Miklós: Szitakötő. Nemzedékünk regénye. Budapest, Európa, 2012. 436.
Sajátos regény Vámos Miklós könyve. Nyolc főszereplője 1950 körül született, sokat láttak-megéltek-tapasztaltak. Sorsuk különböző szövegtípusokon keresztül elevenedik meg az olvasók előtt a hagyományos levelektől kezdve az ügynöki jelentéseken át az e-mailekig. Egy olyan kort jelenítenek meg, amelyről keveset írnak a történelemkönyvek. Ilyenkor az irodalom szerepe csak még fontosabbá válik. Az, hogy a könyv a mai ötvenes-hatvanas generációról szól, még nem jelenti azt, hogy csak számukra lehet érdekes. Ennek a korosztálynak keserű nosztalgia, a mai fiataloknak megdöbbentő szembesülés a múlttal egy fiktív világon keresztül. Olvasás után pedig adja magát a lehetőség, hogy kicsit közelebb hozza egymáshoz a két nemzedéket a valóság és a regényvilág összevetésén keresztül. (Nerina)
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők. Magyar irodalmi szerelmeskönyv. Budapest, Corvina, 2012. 132.
Nyáry Krisztiánnak sikerült az, ami keveseknek: „beszuszakolta” Petőfit, Babitsot és más klasszikusokat a Facebookba úgy, hogy érdekes, mégsem szétbulvárosított lett a kép, amivel árnyalta a száraz életrajzi tényeket. „A költő itt és itt született, ott és amott végezte iskoláit…” — kinek nem volt legalább egy ehhez hasonló irodalomórában része? És ki gondol ilyen interpretáció alatt arra, hogy a költő, író is esendő ember, aki csetlik-botlik az életben, csakúgy, mint bárki más — különösen, ha a párkapcsolatok ingoványos talajára téved. Ez utóbbira pedig ritkán térnek ki a tankönyvek, pedig az így kialakult rokonszenvvel a művekhez is közelebb kerülhetnénk. Ebben segít ez a 40 történetet magába foglaló gyűjtemény, amelynek borítója alapján hajlamosak vagyunk kissé szirupos történetmesélésre számítani, de nem ugrunk be a látszatnak… (TataiTilde)
Alessandro Baricco: Selyem. Fordította: Székely Éva. Budapest, Helikon, 2012. 100.
„Különös fájdalom... Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni.” Hm… hát igen, itt egy történet, szerelemről, vágyakozásról, szenvedélyről és az elszalasztott lehetőségekről. Baricco 2008-ban megjelent könyve most változatlan utánnyomásban, újra. Százoldalas. Egyszerű. Mindenki érti, vagy érzi. Mindenki átélte már talán közvetlenül, vagy közvetetten. Hogy melyik oldal fájdalmasabb: végignézni, hogy a társunk valaki más után vágyódik, vagy belehalni a vágyódásba… ki tudja. A beteljesületlen vágy hatalma mindenestre egyszerű, mint egy fehér borítón egy vörös írásjel. (Pommelé)
Shakespeare: Három dráma — Nádasdy Ádám fordításai. Hamlet, Szentivánéji álom, Lear király. Budapest, Magvető, 2012. 472.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért kell újra lefordítani magyarra egy drámát. Sőt vajon nem ördögtől való dolog-e hozzányúlni Arany János-, illetve Vörösmarty-fordításokhoz, amiken generációk nőttek fel? Nádasdy Ádám nyelvész, műfordító nagy fába vágta a fejszéjét, amikor visszanyúlt e három Shakespeare-dráma eredetijéhez, és újraértelmezte őket. A mai olvasó egyik fő problémája a régi szövegekkel, hogy már nem mindent ért belőlük. A 19. század óta sokat változott a nyelv, rengeteg szó feledésbe merült, a nyelvhasználati szokások is változtak, gondoljunk csak például arra, hogy ma már kiveszőben az ikes ragozás. Nádasdy erénye nemcsak az, hogy gördülékenyebb szövegeket hozott létre, hanem az is, hogy egyes jeleneteket az angol eredeti alapján újraértelmezett. Noha egy dráma színpadon előadva a legizgalmasabb, Shakespeare-rajongóknak mindenképp ajánlanánk a kötetet. (Nerina)
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Lackfi János 2012.12.31. 13:59:41
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.