Ha azt kell végiggondolnom, mivel is jár pontosan a korrektori munka, azonnal beugrik Merániai János esztergomi érsek híres levele, amelyet muszáj idecitálnom, annyira szeretem:

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz
                                    ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

A zavarba ejtően vesszőtlen mondat komoly fejtörést okoz, és okozott is, hiszen ebből a szövegből ugyan ki nem derül, vajon meg kell-e ölni a királynét — Gertrúdot, II. András feleségét —, vagy éppen hogy nem. Diplomáciai szempontból viszont igen leleményes ez a megoldás.

Persze a szemléltető példa sántít kissé, hiszen tudjuk, hogy itt szándékos kétértelműségről van szó, és az is igaz, hogy a központozás hiánya nem jár minden esetben valaki halálával — ám talán az mégis belátható, hogy a helyesírás vagy a tudatos „helyesen nem írás” ma is fontos, s ezért a korrektori munkát érdemes megbecsülni.

De mit is csinál a korrektor? Amíg a szerkesztő — kis túlzással — kedvére „garázdálkodhat” a szövegben, addig a korrektor feladata ennél jóval prózaibb: javítania kell a kéziratot az aktuálisan érvényben lévő magyar helyesírás szabályai szerint. Ez pedig korrektúrajelekkel történik, azaz olyan egyezményesen elfogadott jelzésekkel, amelyeket a kiadói munkafázisok minden szereplője a szerkesztőtől — kis szerencsével a szerzőtől — a tördelőig jól ismer. Általában a már betördelt tartalommal dolgozik, hiszen a szöveg csak ekkor nyeri el végső formáját, ilyenkor célszerű átnézni az elválasztásokat és egyéb olyan hibaforrásokat, amelyek a tördelésből adódhatnak.

A korrektor munkája jóval objektívabb megítélés alá esik, mint a szerkesztőé, hiszen a helyesírási szabályok elvileg biztos támpontot adnak. A szigorúan vett helyesírásra koncentráló javításokon túl természetesen a korrektor is élhet javaslatokkal, ezek azonban csak javaslatok, amelyeket a szerkesztő/szerző vagy elfogad, vagy nem. A szóismétlés például nem ütközik semmilyen helyesírási szabályba, sőt néha kifejezetten stilisztikai célja van, tehát ennek kiküszöbölése elsődlegesen nem korrektori feladat.

Ha a kiadó szerencsésebb anyagi helyzetben van, akár két korrektúrafordulót is megengedhet magának, azaz két különböző korrektor is javíthatja a szöveget, ami nyilvánvalóan még gondozottabb művet eredményez. Sajnálatos módon azonban ennek az ellenkezője sem ritka, amikor egyáltalán nem alkalmaznak korrektort. Ilyenkor más módon kell pótolni a munkakört, mivel nem biztos, hogy egy helyesírás-ellenőrző program lefuttatása elégségesnek bizonyul.

A korrektori munkára szintén igaz, hogy bizonyos értelemben hálátlan pozíció, hiszen nemhogy nem hullik a korrektor körül a konfetti, mialatt dolgozik, de még egy olvasótól származó baráti vállveregetésben sem igazán van része. Míg a szerkesztésből adódó szöveggondozás még a laikus olvasók számára is észrevehető olykor-olykor, addig a korrektorra leginkább akkor gondolunk, amikor úgy érezzük, nem jól végezte a dolgát: zavaróan sok a helyesírási hiba a műben.

Azon persze lehet vitatkozni, mennyire fontos manapság a helyesírás, egy magára valamit is adó könyvkiadó azonban soha nem feledkezhet meg róla.

 

A sorozat további részei

Könyvkiadói ki kicsoda
A kiadó és a szerző egymásra találása
A lektor, avagy a kézirat ítésze
A könyvkiadás lelke, a szerkesztő
A tipográfus, a könyv tervezője
A tördelő, a szöveg formázója
A könyv — nem csak festék és papír
A borítókészítés alkímiája
Mennyi az annyi?
A könyveladás rejtelmei
Hogyan keltsük fel az érdeklődést?

A bejegyzés trackback címe:

http://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr424395077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.