Herman Hesse rövidlátó volt, és rendkívül félt attól, hogy egyszer megvakul. Íróasztalát szemüvegekkel borítva találták halálát követően. Aszkéta módon élt, arra azonban mindig adott, hogy szép, harmonikus környezet vegye körül — ez csupán néhány részlet abból az izgalmas előadásból, amelyet dr. Horváth Géza tartott az Ex Libris Könyvtári Alapítvány Olvasókörében 2012. január 24-én.

Herman Hesse: Az üveggyöngyjáték. Fordította: Szabó Ede. Budapest, Tericum, 2000. 600.

Dr. Horváth Géza nemcsak Hesse-kutató és fordító, hanem a Magyar Herman Hesse Alapítvány kuratóriumának elnöke, valamint az SZTE Germán Filológiai Intézetének intézetvezető egyetemi docense. A Magyar Írószövetség könyvtárában rendezett esten Hesse több műve is szóba került, így Az üveggyöngyjáték is, amelyért Hesse 1946-ban Nobel-díjat kapott. A regényt számos irodalomtörténész „utópiának ható” történetnek titulálja. Szeretem az utópiákat, nem volt kérdés: Hesse nem maradhat ki.

Az üveggyöngyjáték
színhelye Kasztália, egy kitalált ország, egy válogatott tudósok lakta képzeletbeli állam. Itt székel a Rend, amely a szellemi elit hierarchikus szervezete, s amelynek küldetése a megfoghatatlan, titokzatos Üveggyöngyjáték művelése és fejlesztése. A játék egyesíti a művészetet, a tudományt és a vallást, kísérlet a magas kultúra megőrzésére. Josef Knecht, a regény hőse, az állam nagy tekintélyű és legkiválóbb játékmestere, a Magister Ludi. Knecht megtestesült tökéletességgel látja el hivatalát, egy napon azonban ráébred: játéka hiába tökéletes, ha teljességgel öncélú. A játékmester ekkor úgy dönt, elhagyja Kasztáliát, elhagyja a Rendet és tanítani fog. Hesse 1931-től 1942-ig írta Az üveggyöngyjátékot. A könyv 1943-ban jelent meg, ekkor már számos író — köztük Thomas Mann is — kongatja a vészharangokat, a hanyatló európai kultúra megmentése érdekében emeli fel hangját.

Szeretem az utópiákat,
Az üveggyöngyjáték mégis kicsit más volt. Kutattam az egyéniség és a hatalom összeütközését a regényben, érdekelt, hol, hogyan, s egymásnak feszülnek-e egyáltalán. Adott egyfelől egy a világi élettől elkülönült Rend, amely az Üveggyöngyjátékon keresztül őrzi az emberiség szellemi értékeit. S másfelől adott Josef Knecht, a rendkívüli tehetség, aki képes lenne belebetegedni, akár bele is halni, ha szeretett eszméje és közössége — a Rend közössége — valamilyen kórságba esne. Ugyanakkor gyerekkorától ott él benne a vágy és a kíváncsiság: vajon milyen lehet a világi élet. Elnyomott ösztönei, álmai, kívánságai folyton szemben állnak Kasztália törvényeivel. Feljebbvalói tisztában vannak mindezzel, hiszen fejlődése, tanulmányai során kétszer is ráosztották Kasztália és a Rend védőjének szerepét. Elsőként Designori diáktársával vitázik sokat, ám amikor a csupán „látogató” státuszú diáktárs hazautazik, a Rend nem engedi el Knechtet, pedig Designori családja meghívta, várta őt.

Később a Rend egy bencés kolostorba küldi az ifjú Knechtet. A cél, hogy Kasztália állandó képviseletet állítson fel Rómában, a Szentszéknél. A küldetés sikerének kulcsembere Jacobus atya, akit Josefnek rá kell vennie arra, hogy szószólója legyen az ügynek. Josefnek meg kell győznie az atyát, hogy az Üveggyöngyjáték több, mint egy szimpla játék, s miközben ezen munkálkodik, talán észre sem veszi, hogy szemlélete átalakul: már felelősséget érez a világ és az emberek iránt.

Bomlás kezdődik kívül-belül,
legalábbis ez jutott eszembe, hiszen Designori, a „világi barát”, a nagyvilág megtestesítője kívülről, a „rendbéli barát”, Tegularius pedig mintha belülről bomlasztaná a Rendet. Josef „rendbéli” különc barátja csökönyös ember, soha nem akart beilleszkedni, nem érdekelte ennek következménye, az elmagányosodás sem. Mindeközben a játékmester világnézete átalakulóban: felismeri az öncélúvá válás veszélyét, ráadásul fél attól is, hogy mivel a Rend eltávolodott a világtól, haszontalan intézménnyé válhat, könnyen megszüntethetik, pedig a szellemi értékeknek fenn kell maradniuk. A játékmester ezért kilép a Rendből, hogy átadja tudását a fiataloknak: elvállalja Designori fiának nevelését. A tanítás első napjának reggelén egy magashegyvidéki tóban úsznak, amikor Knecht elmerül és meghal. A fiú vétkesnek érzi magát: „…szent borzongással töltötte el a sejtelem, hogy ez a vétek majd átformálja őt is és az életét is, és sokkal nagyobb dolgokat követel tőle, mint amit eddig valaha is elvárt önmagától.” Hesse befejezése nyomán bízhatunk benne, hogy a szellemi értékek megmaradnak… Reméljük ez a gondolat nem utópia.

A bejegyzés trackback címe:

http://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr23971542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.