Egy sajátosan lázadó vidéki, már éppen nagykorú lány naplóbejegyzéseiből, egy újságíró cikkeiből és egy ügynök jelentéseiből ismerjük meg a moszkvai öngyilkosok klubjának kalandos mindennapjait.

Borisz Akunyin: A halál szerelmese. Fordította: Szabó Mária. Budapest, Európa, 2009. 276.

A könyv külső adottságai alapján Akunyin detektívregénye még a kézbevétel esélyét sem kapta volna meg egy könyvesboltban. A hátoldal fülszövege könnyed szórakozást, krimit ígér, mégpedig egy krimisorozat, az Eraszt Fandorin kalandjai kilencedik elemeként. A könyvborító gyászos: fekete és fehér, egy vékony aranycsíkkal elválasztva, arany és vérpiros betűk. Brrr! Utóbb a borítót rehabilitálja a regény témája. Bár arra nincs mentség, miért nem az egyik orosz kiadás jobban sikerült borítóját vette át a könyvkiadó: a régies fekete-fehér képek még éppen elég komorak, ugyanakkor hatásosabban sejtetik, hogy klasszikus krimi következik.

Joggal merül fel a kérdés, mégis miért olvasta el valaki Akunyin szóban forgó regényét, ha semmivel sem keltette fel az érdeklődését, sőt már a címét is visszataszítónak találta. Akunyint akart olvasni, és nem szeretett volna tipikus Fandorin-sorozatbeli krimit, azt gondolta, ez a dekadens detektív elgondolkodtató lesz. Mindig érdekes, miért választja valaki önként a halált, amikor előbb vagy utóbb úgyis eljön az magától.

Apropó cím. Akunyin két regényt írt hasonló címmel, magyarul A halál szerelmese és A halál szeretője címmel jelentek meg. Eredetiben a két szerető/szerelmes szó között nembeli különbség van: a halál szeretője hímnemű, a halál szerelmese pedig nő. A regényeknek pedig semmi olyasmi közük nincs egymáshoz, ami kötelezővé tenné a másik könyv elolvasását is, amennyiben teljes mértékben eltekintünk a marketinghatástól. Mindkét könyv 2001-ben, a századfordulón jelent meg, és mindkettő száz évvel korábban, az 1900-as évek elején játszódik.

A halál szerelmese regényben a Halál szerelmesei mindig tizenketten vannak, értelemszerűen az állandó létszám változó összetétel mellett valósulhat meg. Tizenkét különböző korú, foglalkozású, eltérő motivációjú ember. Ha azt vesszük, elég hatékony a klub tevékenysége. Egyrészt csak annak szabad önként távoznia, aki megkapta a jelet. Másrészt a klubban van egy vezető (Prosperó), egy spiritiszta szeánszhoz szükséges médium (Ofélia), egy újságíró, egy ügynök és egy nyomozó magánember minőségben (a három különböző módon és okból kíváncsiskodó személy nevét meg majd jól eláruljuk, nem?). Vagyis már csak heten maradtak, akik versírogatással múlatva az időt várják a halált, vagy ami ennek szükséges és elégséges előfeltétele, a jelet. A regény egyik tanulsága, hogy aki jeleket vár, az meg is kapja. A történet elején már négyen megszabadultak végre az életüktől, akarom mondani, büntetésüktől. A halál szerelmesei ugyanis azt tartják, hogy a földi élet csak büntetés. Éppen a büntetés jelleg miatt nem szabad jel nélkül véget vetni a szenvedésnek. Szóval a kiválasztott, mielőtt változatos (ez régiesebb hangzás céljából a kreatív jelzőt helyettesíti) önkéntes halálnemek egyikében véget vet életének, ír egy utolsó verset. Ha viccesek akarnánk lenni, azt is mondhatnánk: Holt költők társasága.

Viccesek meg éppenséggel lehetünk. A dekadens detektívtörténet a halálesetek ellenére olykor paródiába hajlik. Közben további négy szerencsés kiválasztottá válik, de egyre több a furcsa talány, amelyek közül az a legegyértelműbb, hogy a klubba beépült újságírót a gyilkosa választotta ki, nem a nagybetűs halál. A nyomozó — klasszikus detektívregénytől természetesen elvárható módon — megoldja a problémát, feloszlatja a klubot… és tovább érkeznek a jelek. A 19. századi krimi következő kötelező eleme kipipálva: az olvasó ideiglenesen picivel okosabbnak bizonyult a nyomozónál.

A sok haláleset ellenére talán azért nehéz igazán álmatlanra borzonganunk magunkat a regény olvasása napján (esetleg két napján), mert Akunyin ábrázolásában idealizáltnak, hihetetlenül korszerűnek tűnik a múlt század eleji Moszkva. Vajon ilyen volt az orosz nagyváros a 20. század elején? Nem vennék rá mérget, hm, hm, nem tenném rá a nyakam. Talán ez nem is lényeges, hiszen úgyis óhatatlanul Poirot és Sherlock Holmes jutott eszünkbe, és ott sem lényeges a helyszín. A roskadozó könyvespolc meg minden klasszikus detektívregényben ugyanúgy néz ki.

Lényegesek a szereplők. Megszámlálhatóan vannak ahhoz, hogy megpróbáljuk beazonosítani őket, hogy kedvencet találjunk közöttük. Ez utóbbi nehéz. Nem könnyű sajnálni még a halottakat sem, mert a halál várása, önkéntes vállalása mindig értelmetlennek tűnik, hát még a regénybeli körítés mellett: az utolsóként távozott szerencsés megjelenésével és újabb név megjelölésével zajló szeánszok, utóbb az igazságosabb rulettkerék, a klubvezető nagyon is valóságosnak tűnő vonzalma (vagy inkább étvágya?) a gyengébb nem iránt. Minden klubtagnak — a Gdlevszkij nevű költő kivételével — van álneve. Shakespeare barátai külön élvezetet lelhetnek egyes névválasztások megértésében. A klub vezetője a híres angol író legérettebb művéből, a Viharból kapta nevét. A dózse Prosperó abban hasonlít a milánói fejedelem Prosperóra, hogy különleges hatalommal bír az emberek felett, befolyással van rájuk. A Viharbeli Prosperó hatalmát csak jóra használja, az Akunyin-hős Prosperó igazi orosz neve pedig Jóakaratút jelent. Na, ennek ne dőljünk be elsőre! Ugyanebből a műből itt van a szolgalelkű Caliban, akinek neve talán nem véletlenül rímel a kannibálra. A médium a Hamlet, dán királyfiból kölcsönözte az álnevét, és Ofélia görögül segítséget jelent. Az időszakhoz képest meglehetősen szabad szellemű Masa Mironova beceneve, a Columbina Galambocskát jelent. Mennyi butaság tud megfordulni egy női agyban! Akarhat azonban egy ilyen névvel valóban meghalni valaki?

Nemcsak Prosperó tudja befolyásolni az embereket, hanem a híres nyomozó is. Az angol és japán műfordító Borisz Akunyin (valódi nevén Grigorij Salvovics Cshartyisvili) Eraszt Fandorin nyomozónak a Gendzsi álnevet adta. A Gendzsi regénye című klasszikus japán műben szereplő császárfiú jóképű, eszes, figyelmes. Mégsem olyan nehéz kedvencet találni a szereplők között.

Szintén erős hatással van legalább egy emberre a jelentések címzettje, az alezredes, aki rá tudta venni a besúgó ügynököt, hogy beépüljön a nem veszélytelen klubba. Az alezredes szerepét abban látjuk, hogy így lehetőségünk van három szemszögből látni a történteket, hogy végül persze a detektívregényi hagyományoknak megfelelően a negyedik, a nyomozó változata legyen az igazi.

És hogy végül végérvényesen feloszlott-e az öngyilkosok moszkvai klubja? A regényben szereplő verseknek mindenesetre napjainkban akad rajongótáboruk az interneten. Jó versek, nem vitás. Elmúltak-e a buta gondolatok a főszereplő-naplóíró Masa fejéből? Mindegyik biztosan nem, de még a sorsa is kicsit befejezetlennek tűnik. Az azonban kétségtelen, hogy a regény különbözik a Fandorin-sorozat többi darabjától. Ennek kiderítésére semmiképpen nem sajnálhatjuk azt a hétvégét: a választás tehát jónak bizonyult.

A bejegyzés trackback címe:

http://totaliber.blog.hu/api/trackback/id/tr873428400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.