A Tisztes úriház Émile Zola regényciklusának egyik mesterműve, amelyben a fiatal Octave Mouret Párizsba érkezésének lehetünk tanúi, annak, hogy hogyan hódítja meg ez a vidéki fiatalember a nagyvárost és a körülötte élő, tisztességükben könnyen megingatható hölgyeket.

Émile Zola: Tisztes úriház. Fordította: Bartócz Ilona. Budapest, Ulpius-ház, 2007. 496.

A regény egy párizsi polgárház mindennapjait mutatja be Octave szemszögéből, aki a történet elején költözik be a ház negyedik emeleti szobájába. Ekkor mindjárt megismerkedünk Gourd-ral, a házmesterrel, a tisztesség és nyugalom őrzőjével, aki saját fontossága biztos tudatában vezeti be a házba az új lakót, nem győzve hangsúlyozni, hogy milyen nagyszerű és feddhetetlen életű lakóközösségbe is került Octave. Az irónia először akkor jelenik meg, amikor megtudjuk, hogy a kiváló lakók sorából csak a második emeleten élők lógnak ki, ahol „a férfi alighanem könyveket ír”, és nem sokat törődik a többi lakóval. Jóval később kiderül, hogy ez az író kis híján börtönbe került egy regénye miatt, amelyben — micsoda szörnyűség! — a ház életét teregette ki. Ekkor már tudjuk, amit addig is sejteni lehetett, hogy ez az író maga Zola. A Tisztes úriház az egyetlen regénye, amelybe saját magát is belecsempészte.

Ahogy telnek-múlnak a napok, Octave sorban megismeri a többi lakót, és hamar kiderül: nem csak a második emeletieknek van takargatnivalójuk.

Octave barátja, Campardon építész például igen különös kapcsolatban él a feleségével. Az asszonyt titokzatos betegség kínozza, amely megakadályozza, hogy eleget tegyen hitvesi kötelességének. Ezért az építész diszkréten a feleség unokahúgánál keres vigaszt, és hamarosan a szegény rokon megsegítése ürügyén be is költözteti magukhoz Gasparine-t mint felesége segítőjét, akit a ház ezután már csak „a másik Campardonné” néven emleget.

A Josserand családban is a nőkkel, pontosabban a lányokkal van a baj. Berthe és Hortense, két eladósorban lévő lány, akiket anyjuk már nagyon szeretne kiházasítani, ezért estélyről estélyre vonszolja őket, de immáron három éve kudarcba fullad minden férjfogási kísérlete. Eközben Josserand, a szelíd férj, a ház talán egyetlen valóban tisztességes tagja, mindent elkövet, hogy ezeket a költséges kiruccanásokat fedezni tudja; rangjához méltatlan különmunkákkal igyekszik támogatni lányait. Felesége azonban folyton elégedetlen, lenézi pipogyának titulált férjét, aki nem érti, miért kell többnek mutatkozni, mint amilyenek valójában. De Josserand-né életfelfogása nem változik: „Az ember inkább irigyeltesse, mint sajnáltassa magát” és „Ha volt egy frankom, másoknak mindig azt mondtam, hogy kettő van”. Ez a nevelés pedig a lányokat sem hagyta érintetlenül.

A következetes (félre)nevelés következményeit egy másik lakó, Marie Pichon is magán viseli. Pichonék a ház legszürkébb lakói; csöndesek és észrevétlenek. Jules, a férj tisztviselő, Marie pedig a kis Lilitte-et neveli otthon, magányosan a négy fal között. Élete a biztonságos rutin megszokott keretei között zajlik, ahol az egyetlen esemény a vasárnap, amikor szülei menetrendszerűen megérkeznek ebédre, hogy folytassák évek óta változatlan beszélgetéseiket az asztal körül ülve. Marie szülei rendíthetetlen nézeteket vallanak arról, hogyan kell egy leánygyermeket nevelni, és kétség sem férhet hozzá, hogy Marie-nak is ezt az utat kell folytatnia saját lánya nevelésekor. Ennek lényege, hogy „egy lány sohasem tudhat elég keveset”: nem olvashat mást, mint a szülei által szigorúan cenzúrázott ártalmatlan semmiségeket, nem hagyhatja el egyedül a házat, nehogy olyan látványban legyen része, amely megrontja ártatlan lelkét. Marie egész gyermekkora a teljes elszigetelés jegyében zajlott, s noha azóta felnőtt, és élhetne tetszése szerint, semmi nem változott, hiszen nem ismer más életformát. A fiatal pár teljesen behódol a tapasztalt szülőknek, akik egyenesen megtiltják nekik, hogy egynél több gyermeket vállaljanak, hiszen „csak a munkásnép olyan szapora, mint a nyúl”. A „baleset” azonban mégis bekövetkezik az új lakó hathatós segítségével…

„Majd meglátja, milyen rendes ház ez…
és csak igazi úriemberek laknak itt”

Octave, akit kezdetben szinte megbénít a tudat, hogy ilyen tiszteletreméltó házban lakhat, míg maga szerény és megilletődött, lassan ráébred, hogy „a lépcsőház méltóságteljes csendje”, a „hibátlanul csillogó mahagóni ajtók polgári tisztessége” csupán a küszöbökig tart, és a legfontosabb a látszat fenntartása mindenekfelett. Ebben két olyan szereplő van a lakók segítségére, akik ugyan nem itt élnek, mégis mindent tudnak a zárt ajtók mögötti eseményekről: egy pap, Mauduit abbé és egy orvos, Juillerat doktor. Mindketten elsősorban a nőkön keresztül ismerik a házat, jelen vannak születésnél és halálnál, betegségnél és öngyilkossági kísérletnél, házasságkötésnél és –törésnél.

Amennyire hajlanak az úri lakók a megbocsátásra önmaguk gyarlóságaival szemben, olyannyira rendíthetetlen erkölcsűek akkor, amikor más családokról vagy éppen saját cselédeikről van szó. A cseléd legyen tiszta — vagy legalábbis ne nagyon piszkos —, jámbor, alkalomadtán süket és vak, ne egyen sokat, sőt, legjobb, ha beéri urai maradékával, és főleg ne paráználkodjon. Becsülje meg magát, amiért ilyen tisztes házban lakhat. A cselédek azonban „sajnos” nem eléggé süketek és vakok, így amilyen tiszteletet parancsoló a ház külseje, olyan mocskos és durván szókimondó az udvara, ahol a cselédek a nyitott konyhaablakokon keresztül beszélik ki uraikat, semmit el nem hallgatva. Az eredeti francia cím is a ház eme szégyenteljes részére utal: a Pot-bouille régies szóhasználattal konyhát, más forrás szerint forrongó fazékra való utalást jelent. Ez az a hely tehát, ahol a gondosan takargatott kis titkok, a képmutató hazugságok napvilágot látnak, ahol a kendőzetlen valósággal szembesülhetünk. Itt tudunk meg kíméletlen részleteket Campardonné betegségéről, „a másik Campardonné” múltjáról, Berthe szerelmi életéről, a háztulajdonos Vabre család viselt dolgairól, és még a tiszteletreméltó Duveyrier tanácselnök pattanásos ábrázata sem maradhat megjegyzés nélkül.

A történet végére Octave révbe ér, hamisítatlan párizsivá válik, aki elérte célját. A célt, amit érkezésekor tűzött maga elé: hogy kihasználva megnyerő modorát és csinos külsejét a nők által boldogul. Elköltözik a házból, amelyben nem kevés bonyodalmak származtak miatta, és ahol lassan visszaáll a rend és a nyugalom. Folytatódik az élet, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, hogy tisztességes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.